A dokumentumfilm azt kívánja bemutatni, hogy mi történt a cserkészettel, illetve a vele rokon keresztény ifjúsági mozgalmakkal 1945 után: visszaemlékezések, naplók és a hatalmi szervek iratainak elemzése alapján eleveníti fel az egykori közösségek életét.

Ebben az írásban sok mindent összeszedtünk, ami a filmmel és a filmben szereplőkkel kapcsolatos. Elolvashatod a film megnézése előtt, vagy utána is. Igazából ezt a filmet nem lehet spoilerezni, akkor sem, ha néha találtok egy-egy idézett mondatot.
Sőt, számunkra még jobban segítette a megértését, még jobban el tudtunk gondolkodni a tartalmi mélységén, mikor megismertük a filmben megszólalók életét.
Az is érdekelt bennünket, hogy a filmet készítők vajon hogyan viszonyultak ezekhez a személyes visszaemlékezésekhez, hogyan készült maga a film, milyen volt a közös munka.

Többször is megnéztük a filmet és egyre erősebben éreztünk valamiféle párhuzamot, valami üzenetet, ami több volt annál, hogy egy korszak történéseit megismerjük.

Megszólított bennünket: Én milyen cserkészvezető vagyok?

Évről évre büszkén osztjuk meg a végzett segédtisztek csoportképét, ahol a tiszti fogadalmat tett cserkészek mosolyognak a sárga csíkos nyakkendőben a kamerába. Tiszti fogadalmat tettek, vezetők lettek.

Mi mélyen magunkba néztünk a film kapcsán: amikor se egyenruha, se nyakkendő, se cserkészet nem volt, akkor ezek az emberek a saját életük kockáztatása árán álltak a fiatalok mellé. Papok, szerzetesek, akik számára a cserkészmunka legalapvetőbb eleme volt a vallásosság megőrzése, tovább adása.
A film önvizsgálatra késztet minden cserkészt, aki a cserkészetét életformaként, vallásos és nevelő munkaként éli meg.
Önvizsgálatra, hogy meghallgatva ezeket az embereket, feltegye magának a kérdést:

Én megtettem volna? Én vállaltam volna?

Ők, és még sokan mások – akár név nélkül is – azok, aki miatt mi most itt vagyunk, itt lehetünk.
Alázatos, igaz, bátor, példaértékű emberek, akik valóban igazi vezetők voltak. Akik számára az Isten, Haza, Embertárs mindent jelentett.
Akik nélkülözve minden szervezett formát, egységes megjelenést, működést, koncepciót, képesek voltak egymástól szegmentáltan is működni.
És a cserkészet működött, élt. A parázs izzott a hamu alatt, a búvópatakok megtalálták az útjukat, így és ilyen formában is működött a cserkész-nevelő-módszer.

A film gyönyörű bizonyítéka annak, hogy a cserkészet az emberek szívében, lelkében, akaratában él. Azért élt, azért élhetett és azért lehetett ilyen “sikeres”, mert ilyen emberek vállalták fel egy nagyon embert próbáló időszakban a vezetés felelősségét.

A film megnézése után ott lebeg a kérdés mindannyiunk számára:
Te vállaltad volna?

A filmet megnézheted azonnal, vagy előbb olvashatsz néhány dolgot azokról az emberekről, akik a filmben megszólalnak.

Néhány információ a filmben megszólaló visszaemlékezőkről:
(Név alapján betűrend szerinti sorrendben, nem pedig a filmben való megszólalásukat követve.)

Arató László – cserkésztiszt, a pálos rend konfrátere

1956. november 2-án tagja lett a Cserkész Szövetség pécsi vezetőségének. 1957-ben Budapestre költözött. 1961-ben demokráciaellenes szervezkedés miatt letartóztatták, 3 év börtönre, 2 év jogvesztésre ítélték.
Arató László évtizedek óta kutatja a pálosok történetét, különösen a kommunista diktatúra alatti időszakot. Számos, a Pálos Rend történetével kapcsolatos könyvhöz nyújtott komoly szakmai segítséget, illetve segítette azok megírását az általa gyűjtött anyagokkal.
Arnold Chrapkowski pálos generális atya Arató Lászlót befogadta a pálos konfráterek közösségébe. A Pálos Rend e legmagasabb elismerését tartalmazó oklevelet a budapesti Sziklatemplomban tartott ünnepi szentmise keretében adta át Csóka János tartományfőnök atya a kitüntettetnek.
(konfráter: szerzetesrend vagy egyházi egyesület tiszteletbeli tagja)

“Elhatároztuk, hogy folytatni fogjuk a cserkészetet, de nem, mint cserkészet. Tartalmilag maximálisan ugyanazt, és külsőleg amit a történelem lehetővé tesz. Eltüntetjük a megjelenésünket.”

“Én eldöntöttem magamban, hogy nem a külső szólamok miatt próbálok cserkész vezető lenni! A hit és jellemnevelésre próbáltuk korszerű élménypedagógiával, gazdag élményekkel nevelni a gyerekeket, hogy az ő életük minél jobban megfeleljen a Jóisten akaratának.”

“Elneveztük a tábort szikla tábornak, de a szikla-alapon az Egyházat értettük.”

“Felvittek egy egyedi cellába, ahol egyedül voltam, fedett ablakkal, és ott eltöltöttem úgy 4 hónapot, hogy szóba se álltak velem.”

Balás Béla – nyugalmazott kaposvári megyéspüspök

Ismert becenevén: Beton atya Budapesten született, 1941. március 25-én.
II. János Pál pápa nevezte ki a Kaposvári egyházmegye élére, 1993-2017-ig volt az egyházmegye első megyés püspöke.
Püspöki jelmondata: „Számomra az Élet Krisztus”.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján vehette át a Parma Fiedei – Hit pajzsa díjat 2016-ban.

Az ünnepségen Erdő Péter bíboros úr köszöntőjében felidézte fiatal papi éveit:

“Akkoriban suttogva beszéltünk arról, hogy valami ismét történt „Beton atya” körül. Ő töretlenül foglalkozott a fiatalokkal, nem törődött vele, örül-e ennek a hatóság. Láttuk, hogy újra és újra áthelyezték. Bennünk pedig az maradt meg, amire ő törekszik, amiért sok mindent vállalni kell: a hit továbbadása olyannyira fontos feladat, hogy érdekében minden kellemtelenségen, megpróbáltatáson át lehet és át is kell lépni.

Adja Isten, hogy nekünk is nyíljon ki rá a szemünk, hogyan kell a hitet ma átadni, Krisztus szeretetét és az emberek javát tartva szemünk előtt”

Erdő Péter bíboros atya szavai nem csak Balás Béla püspök atya érdemeit méltatják, de nekünk cserkészeknek is megszívlelendő útmutatást adnak a mai korban is.

“Rendkívül óvatosan kellett viselkednünk, hiszen ezek kisgyerekek és ártatlan családok, akik még fel sem mérték, hogy mivel jár együtt, ha a gyermekük igazi keresztény lesz.”

“Figyelmeztettek minket, egy ősegyházi szabályra, a disciplina arcani – a titoktartás fegyelmére. Ez kötelez minket. Figyelmeztettek, hogy mások előtt ne beszéljünk ilyenről! Sőt, személyesen az atya, aki velünk foglalkozott, ő jött el a lakásra, és a szüleimmel megbeszélte, hogy ha velük megyek, kirándulni, programra, akkor ne kérdezzenek semmit tőlem. Bízzanak meg bennünk.”

“Egy faluból eltűnni egyszerre 20 gyereknek és egy papnak, azért ez furcsa. Tehát úgy csináltuk, hogy szombaton is indultak reggel, szombaton délután is, én pedig vasárnap utánuk mentem. Ritka volt, hogy állótáborba mentünk, de első nap igen. Később, a védekezés miatt, hogy technikailag megzavarodjanak, mozgó táborba mentünk.”

Dr. Grynaeus András – történész, cserkésztiszt

1968. augusztus 6-án született Budapesten. Szülei orvosok. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, ahol 1986-ban kitűnő eredménnyel érettségizett.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem, majd régészet-történelem szakon szerzett diplomát.
2012-től tagja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszéke és a libanoni Université Saint Esprit de Kaslik közös régészeti missziójának, ami a Libanon-hegység északi részének középkori kolostorait kutatja.
2013-tól régészeti módszertani órákat oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén.
Magyar Arany Érdemkereszt Polgári Tagozata kitüntetésben részesült a Magyar Cserkészszövetség rendszerváltoztatást követő újjáalakulásában, illetve a cserkészvezető-képzés kialakításában vállalt szerepe, valamint a cserkészet múltjának feltárása és bemutatása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként.
Cserkész körökben, HP, Hopu, Hosszúpuska néven ismerik.

“Az illegalitásba kényszerített cserkészek egyes közösségei szintén ezt az utat választották, főleg a Pécs környéki illegális cserkészet választotta életének keretévé az indián romantikát és indián keretbe öltöztették mindazt a nevelő munkát, amit korábban cserkészetként csináltak.”

“A közösségek vezetői menet közben szembesültek mindazzal, ami az illegális tevékenységgel együtt járt, szembesültek azzal, hogy a hatalom nem csak, hogy nem nézi jó szemmel a tevékenységüket, hanem nagyon-nagyon aktívan föllép, vagy föl fog lépni ellenük.”

“Voltak, akiket meghurcoltak, és akik a vértanúságig jutottak el. Voltak, akiknek nem jutott ilyen látványos szerep, azt lehet mondani rájuk, hogy csendes vértanúk voltak, akiket nem ítéltek el nyilvánosan, csak lehetetlenné tették az életüket.”

Jelenits István – pap, piarista szerzetes, teológus

Jelenits István Berettyóújfalun született 1932. december 16-án. Nagyváradon kezdte a gimnáziumot, de a világháború végén családjával együtt kitelepítették. Budapesten a Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, majd itt érettségizett. Már ekkor piarista szerzetes szeretett volna lenni, de a fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar elvégzése után, 1955-ben lépett be a rendbe. 1959-ben tett örökfogadalmat és szentelték pappá.
Piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár, akit Magyar Corvin-lánccal és Széchenyi-díjjal tüntettek ki.

“A cserkészet jelentősége ebben az időben megnőtt.”

“Illegalitásba kerültünk. Nem volt hivatalos csapat, hanem voltunk mi.”

Lukács Lászó – piarista szerzetes, teológus, irodalomtörténész, középiskolai és főiskolai tanár

Budapesten született 1936. július 31-én. Apai ágon erdélyi örmény katolikus családból származik, amely Mária Teréziától kapott nemességet. Édesapja gyermekorvos volt. Tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, amihez akkor még általános iskolai tagozat is tartozott. Osztályfőnöke Kovács Mihály fizikus és cserkészvezető volt.
Az iskola államosítása és újra nyitása után ismét Kovács Mihály vezetésével folytatta tanulmányait. Az érettségi után belépett a piarista rendbe. Tanulmányait a Kalazantium piarista Hittudományi Főiskolán, a Hittudományi Akadémián, Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte, magyar-angol szakos középiskolai tanári oklevelet, majd irodalomtudományi doktorátust szerzett. 1959-ben tett szerzetesi örökfogadalmat, 1961-ben szentelték pappá.
A kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanít, majd a Kalazantium tanára, később igazgatója is. Harminckét évig a Vigilia c. keresztény folyóirat főszerkesztője.
1999-ben megalapították a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, amelynek első főigazgatója.

“Kiskölyökként Szemenyei tanár úrral mentünk kirándulni valahova a Vértesbe. Megjelent két bőrkabátos férfi, igazoltatták a tanár urat, és mondták, hogy maga velünk jön. Mi pedig kis tizenéves kölkök ottmaradtuk az erdő szélén tanácstalanul.”

“Én magam nagyon tudatosan soha nem kértem ki a történeti múzeumból a saját aktáimat, a rólam szóló aktákat, mert nem érdekelt és nem akartam tudni, hogy mit jelentettek vagy mit nem. Talán nehezebb lenne megbocsátani, hogyha tudnám. Megbocsátottam. Nem volnék keresztény, ha nem tenném.”

Papanek Gábor – közgazdász, professzor emeritus

“Közölték, hogy kirúgnak az állásomból és az apámat is kirúgják az állásából. Mind a kettőt meg is csinálták. A mai napig nem kértek bocsánatot, de én olyan káderlapot kaptam, hogy kisz tagokkal nem barátkozik, nem ajánljuk értelmiségi állásba. Egyetem, diploma után elmentem segédmunkásnak.”

Rozgonyi György – a”Gyurka”

1932. december 12-én született, 1937 óta lakik a 11. kerületben. Szülei a határon túlról kerültek Budapestre. Édesapjának anyagi okokból le kellett mondania az orvosi pályáról és a közigazgatásban helyezkedett el. Édesanyjának sikerül elvégeznie a bölcsészkart, s történelem-földrajz szakos tanárként örülhetett, hogy el tudott helyezkedni a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban.
Második- harmadik osztályos korában kiscserkész volt a 433-asoknál.  Amikor azt kinőtték akkor a cisztereknél a 25-ös cserkészcsapatban lett cserkész. A gimnáziumot a budai cisztereknél végezte. Jelentkezett elektromérnöknek, de helyhiány miatt nem vették fel csak mérnöknek, ami egyáltalán nem érdekelte. Három év múlva otthagyta. A mozgalom teljesen lekötette az idejét. Évek múlva újra próbálkozott estin, de mikor beiratkozhatott volna a különbözeti vizsgák letétele után, akkor február 6-án ketten várták a kapuban.
1952-ben kérte meg P. Barlay Ödön Szabolcs, hogy 5-6 fiatallal foglalkozzon a ministráláson kívül is. Hamar kiderült, hogy remek ifjúsági vezető. Egyre több neveltje lett. Így néhány év alatt nagy létszámú, és kerületszerte ismert közösséget vezetett. Azok a csatlakozók, aki azelőtt céltalanul csellengő kamaszok voltak, itt elfoglaltságot, másokra való figyelmet előtérbe helyező közösségi nevelést kaptak.
1961-ben tartóztatják le. Ebben az évben március 23-25. között sötétzárkában való elzárást kapott büntetésül. Egy kutatás alapján ez volt az egyetlen eset, amikor a letartóztatottal szemben ilyen fenyítést alkalmaztak. A sötétzárkában kemény fekhelyet, étkezés gyanánt kenyeret és vizet kapott. Azért kapta “Gyurka” ezt a fenyítést, mert “a fogda szabályokat állandóan megsértette és a kihallgatásain is több esetben arrogáns, sőt provokatív magatartást tanúsított.” A fenyítést Széplaki András rendőr főhadnagy javasolta.
3 év, 6 hónap börtönbüntetést kapott.

Papanek Gábor és Veres Gábor szerzőtársakkal “Értékőrzés az ’50-es években” címmel könyvet írtak, mely az ifjúsági közösségének történetét mondja el.

“Tulajdonképpen az iskolából kimaradt hittan tanulás valamilyen formában történő megoldása volt a feladat. De erre, hogy a gyerekeket együtt tudjuk tartani mi lehetett a legjobb eszköz? Az, amihez kicsit értettünk: a cserkészet.”

“Tíz évig békén hagytak. Az utolsó 2-3 évben voltak jelek, hogy valami baj lesz, de akkor már nem volt érdemes leállni. Minek? Hét évért ugyanannyit lehet kapni, mint tízért.”

“Tíz évig nem szólt senki, amikor meg szóltak, akkor már vittek is.”

“Az, hogy mi mit tanítottunk, hittant vagy ilyesmit, nem érdekelte őket. Még a cserkészkedés stílusa sem érdekelte őket. Azt próbálták ránk bizonyítani, hogy a jövő számára – jó, hát egy picit igaz volt, de sose tudatosan tettük – egy esetleges rendszerváltásra igyekszünk elitet nevelni.”

“A börtönben is tudtam ugyanazt csinálni az emberekkel, amit kint a gyerekekkel. A csoportomban volt kb. 30 különböző korú ember, akikkel kellett foglalkoznom. Volt zárkatársam egy bugaci parasztember, aki írni-olvasni nem tudott. Ha már ott voltunk együtt, azt megtanítottam írni-olvasni.”

Szabó István – piarista tanár, pap

Szabó István 1941-ben született Kecskeméten. 1959-ben lépett be a rendbe, 1967-ben szentelték pappá. 1968-ban matematika, fizika, ábrázoló geometria szakos tanári oklevelet szerzett. Egy évet tanított a budapesti piarista gimnáziumban, 1969-től pedig élete végéig a kecskeméti szerzetesközösség tagjaként gimnáziumi tanár, kollégiumi nevelőtanár, általános iskolai igazgató, gimnáziumi igazgató volt. Többször volt a szerzetesközösség házfőnöke. 2013-tól a Szent Erzsébet-templom igazgatója. 1989-től jelentős szerepet töltött be a cserkészetben, a kecskeméti 118. számú Kalazancius Cserkészcsapat tagja volt.
Áldozatos munkáját kitüntetésekkel is elismerték, mint például Antall József-emlékérem a Piarista Diákszövetségért végzett munkájáért, Cserkészmunkáért, Kecskemét Városért Oktatási Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (polgári tagozat, 2012)

“Amikor általános iskolás voltam vittek a piaristák. A piarista tanárok vittek engem a Tiszára, Tiszai házhoz. Utólag láttam csak meg, hogy amit ott velem csináltak a piaristák, tulajdonképpen cserkészet volt.”

Illegális ifjúság – dokumentum film

rendező: Farkas Csaba
forgatókönyvíró: Dobronay László
szerkesztő, narrátor, riporter: Gantner Barna
operatőr: Market Károly, Hámory Csaba, Párkányi István
vágó: Szeremi Balázs
szakértő: Tabajdi Gábor
szereplők: Grynaeus András – mesélő

A film készítői:

Tabajdi Gábor – a film szakértője

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem és politikaelmélet szakos diplomát, majd 2013-ban PhD fokozatot szerzett. Szervezője és koordinátora volt a  levéltárosokat és történészeket összefogó „Fehér Hollók” munkacsoportnak. Jelenleg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának kutatója.
A 293. sz. Szent Kapisztrán Cserkészcsapatban lett cserkész, a rendszerváltás utáni években. A mozgalmi kapcsolatok segítségével hamar megtalálták azokat az embereket, akiket segítségül tudtak hívni a film elkészítéséhez. A háttérmunkában nagy szerepet játszott a “Parázs a hamu alatt” projekt, és sikerült a jelenkortörténeti kutatások friss eredményeit is felhasználni, beépíteni.
“A forgatást, a film elkészítését sok beszélgetés, vita kísérte. Szerintem az adott terjedelmi keretek között egy értékes, befogadható, a korszak számos jellegzetességét átfogóan bemutató alkotás született. Azonban még bőven van (részletesebben) elmesélendő történet. Ezért is örömteli, hogy a film több órányi nyersanyaga (az interjúk) a Piarista Levéltárban is megőrzésre kerülnek.”
A filmet rendező Farkas Csabával korábban is dolgoztak már együtt, több kisfilmet is készítettek.
“Jó volt a gödöllői csapat táborában forgatni, felemelő volt az autonómiájukat a diktatúra éveiben is megőrző cserkészekkel interjúzni, érdekesek voltak a (mai cserkészek által eljátszott) rekonstruált jelenetek. Remélem másokat is inspirálnak majd hasonló feldolgozásokra, vagy akár keretmesés programok megszervezésére.”

Farkas Csaba – a film rendezője

“Beszélgetéseink során, Tabajdi Gábor történész több pártállami időkben történt megfigyelési- és 3/3-as ügynöki történetet mesélt el nekem, melyeket fontosnak tartottam, hogy a széles nagyközönségnek is bemutathassunk filmnyelvi eszközökkel. A történetek között már akkor megragadta a figyelmem a 60-as években zajló “búvópatak” mozgalom, amely a felszín alatt próbálta életben tartani a magyar cserkészéletet.
A dokumentumfilm azt kívánja bemutatni, hogy mi történt a cserkészettel, illetve a vele rokon keresztény ifjúsági mozgalmakkal 1945 után: visszaemlékezések, naplók és a hatalmi szervek iratainak elemzése alapján eleveníti fel az egykori közösségek életét. A felidézett történetek egyszerre szólnak a hagyományőrzésről, egy sajátos ellenkultúra kialakulásáról, valamint a személyes és közösségi autonómiáért folytatott küzdelemről. A történetet felidézők, – akik közül már van, aki sajnos nincs közöttünk – a hatalom erőszakos, represszív, majd manipulatív technikái mellett is képesek voltak a leleményességükkel és kitartásukkal is segíteni a cserkészhagyományok továbbélését. Ez a tartás, ami nekem leginkább imponált bennük.
Nagyon összetartó közösséget ismertem meg a forgatás alatt a cserkésztáborok résztvevőiben. Sugárzó arcú, mosolygós fiatalok között az ember csak jól érezheti magát.”

Márkus Richárd – a film egyik szereplője

“A film kapcsán Tabajdi Gábor cserkésztestvérem keresett meg, akivel éppen a Magyar Cserkészélet című könyvön munkálkodtunk. Már korábban is dolgoztunk együtt a „Parázs a hamu alatt” projektben. Munkánk során beszélt a film előkészületeiről és arról, hogy számítana rám a film kapcsán. Számomra nagy megtiszteltetés volt egy ilyen filmben szerepelni.
A történet nagyon áthatott, hisz ezeknek egy részét ismertem; a résztvevőket szintén. Felemelő és egyben hatalmas megtiszteltetés volt ennek a nehéz korszaknak a megjelenítésében részt venni.
Az indiános és a cserkésztáboros részt a gödöllői 802-es csapat táborában forgattuk ahol az éppen szabadon lévő kószák segítettek egy korabeli indiántábor megformálásában.
A filmben szereplők közül személyesen Arató Laci Bá’-t ismertem. A forgatás alatt alkalmam volt Balás Béla atyával is találkozni. Külön öröm volt megismerni a film forgatókönyv íróját, Dobronai Lászlót, akivel azóta is jóbaráti viszonyt ápolunk.”

A filmben szereplők közül már nincs közöttünk:
Szabó István atya (1941. 09. 03. – 2020. 11. 05.). Isten nyugosztalja. (2022. február)

Források

mecenatura.mediatanacs.hu
palosrend.hu
katakomba.cserkesz.hu
katakomba.cserkesz.hu
magyarkurir.hu
magyarkurir.hu
magyarkurir.hu
magyarkurir.hu
wikipedia
wikipedia
wikipedia
bmrg.hu
btk.ppke.hu
mandiner.hu
doktori.btke.elte.hu
hirosveny.hu
pirarista.hu
szig.hu
1956osintezet.hu
epa.hu
Kamarás István: Búvópatakok (visszaemlékező szociográfia) Bp. 1992.