Beszélgető társunk Dr. Kajtár Edvárd atya a Pécsi Egyházmegye főtemplomának, a Pécsi Székesegyház volt plébánosa, aki plébánosi munkája mellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának Liturgia tárgyát oktatja. Idén Pécsről Budapestre költözött és augusztus 1-től a Lelkipásztorkodástan tanszék vezetője a PPKE HTK-n.
Azzal kerestük meg, hogy a cserkész életben megjelenő, liturgiával kapcsolatos kérdéseinkre kapjunk választ.

Azonban hamar kiderült, hogy cserkésztestvérünket köszönthetjük egymásban, s olyan érdekes, izgalmas és sok témát érintő beszélgetés bontakozott ki, hogy ezt nektek is mind-mind hallanotok kell! Nem tudjuk egy cikkbe belegyömöszölni, olyan lenne, mintha egy 20 literes hátizsákba szeretnénk a nyári cserkésztábor minden kellékét bepakolni. (Biztosak vagyunk abban, hogy vannak olyan fiúk, akiknek ez nem kihívás. Viszont azt szeretnénk, ha nem egy sűrítményt kapnátok, hanem egy olyan üdítőt, ami azonnal fogyasztható és sokáig megmarad az íze.)

Egy liturgikus kérdéssel kapcsolatban kerestük meg Edvárd atya, és közben kiderült, hogy mindkettőnknek meghatározó élmény az életében a cserkészet.
Hogyan és hol került a cserkészettel kapcsolatba?

Pécsett kezdtem a gimnáziumot 1988-ban. Tehát még a rendszerváltás előtt, az akkor még állami kézben lévő, korábban 1948-49-ig a ciszterciek vezette Nagy Lajos Gimnáziumban.
Később a gimnázium visszakerült a ciszterciek kezébe, de akkor még ez egy állami iskola volt. Még nem történt meg a rendszerváltás, tehát a cserkészet sem működhetett hivatalosan, de már valamiféle kis enyhülés megjelent, érezhető volt. Az iskolában volt egy öregcserkész, aki a cserkészet betiltása alatt is “titkos cserkészként” működött. Ő volt az első, aki beszélt a cserkészetről nekünk.

Ki volt ez a kedves cserkész tanár?

Ivasivka Mátyás, az iskola legendás énektanára. Öregcserkészként, a rendszerváltás után, 1989 őszétől, mikor már hivatalosan is újra lehetett indítani a cserkészetet, ő toborozta a fiúkat, lányokat az iskolában.

Akkor mondhatjuk, hogy az ő személye, munkája nyomán indult meg Pécsen a cserkészélet, elég hamar, a Nagy Lajos Gimnáziumban?

Igen, mi egy gimnáziumi csapat voltunk, és én akkor 15 évesen rögtön jelentkeztem cserkésznek. Másodikos gimnazista, vagyis mai rendszerben tizedikes voltam. Tehát 1989-ben beléptem a csapatba és egy évre rá, Szent György napkor, 1990-ben a székesegyház előtti téren tettem fogadalmat.
Ez nem csak a mi csapatunk fogadalomtétele volt, hanem amolyan városi fogadalomtétel, ahol a városban lévő iskolákban és plébániákon újjáéledő vagy szerveződő csapatok fecskéi tették le fogadalmukat.

Mi volt a gimnázium csapatának neve?

47. számú Szent László Király cserkészcsapat.

Milyen volt cserkésszé válni, cserkésznek lenni egy olyan mozgalomban, amit évekig tiltottak, ami erősen kötődött az addig tiltott hithez, valláshoz, és ahol a cserkészet lényegét már idős, öreg cserkészektől tanulhatták a fiatalok?

Nekem volt három nagyon intenzív cserkészévem. Ez alatt fogadalmat tettem, elvégeztem az őrsvezetőképzőt, és az egyre gyarapodó Nagy Lajos Gimnázium csapatában az egyik fiú raj vezetője lettem. Azért három év, mert 1992-ben leérettségiztem, és utána jelentkeztem a papi szemináriumba, ahova fölvételt nyertem. Akkor nyáron még elmentem táborba, de szeptembertől beköltöztem a szemináriumba, így aktívan már nem vettem részt a csapat életében, a cserkészetben.

Melyik szemináriumba járt Edvárd atya?

Két évig a Pécsi Püspöki Szemináriumba, majd Rómába kerültem, ahol hat évet töltöttem el a római egyházmegye szemináriumában az ún. Pápai Nagyszemináriumban.

Mennyire volt meghatározó ez a három év, amit aktív cserkészként töltött a csapatában?

Azt hiszem, nem csak számomra volt meghatározó, hanem mindannyiunk számára, akik ebben részt vettünk. A csapatban 40-50-en lehettünk, a fele fiú, a fele lány. Mi nyolcan voltunk fiúk a Kondorkeselyű, Kondor őrsben.
A szeminárium évei alatt is tartottam a kapcsolatot az őrstársaimmal. Év közben nem vettem részt semmilyen cserkészmunkában, nem is tehettem volna. A nyári szünetben azonban voltak alkalmak, amikor elmentem a táborozókhoz egy-egy alkalomra, látogatásra.
Még nem is voltam felszentelt pap, sőt diakónus sem, mikor a kerületi ŐVK tábornak én lehettem az akkor még idézőjelben véve “lelkésze”, a lelki vezetője.
A VI. cserkészkerülethez tartoztunk, és a kerületi ŐVK-ban én lettem a felelős a lelki programokért, imádságokért. A tábori mise megszervezése, a ministránsok kijelölése, felolvasó, énekes kiválasztása, mind az én feladatom volt. Tehát mindezt én menedzseltem.

Mondhatjuk azt, hogy a gyerekkori cserkészet, a cserkész élmények, a cserkészélet kispapként is szerepet játszott, meghatározó volt a hivatásában?

Igen, például a rajom tagjainak is egy cserkészportyán mondtam el, hogy pap szeretnék lenni: a hírt lelkesen fogadták. A cserkészetnek is köszönhetem azokat az imaélményeket, amelyek a természethez, például az erdőkhöz kötődnek bennem.
Egy-egy tábori látogatásomkor sokszor jöttek hozzám fiúk-lányok beszélgetni a cserkésztáborban, hogy miért lettem pap, ők is gondolkoznak szerzetességen… Fontos beszélgetések voltak ezek.
A régi őrstársaimmal a mai napig jó barátságban vagyok. Néha szoktunk magunk között öregcserkész találkozót szervezni, akik így együtt voltunk cserkészek, egy őrsben, vagy rajban. Ezek az életre szóló barátságok akkor köttettek, a gimnáziumi cserkészévek alatt és után.

1998-ban pappá szentelték. Hová került első szolgálati helyre?

Papi szolgálatom első nyolc évében különböző papi szemináriumokban szolgáltam, mint a papnövendékek elöljárója, később gyóntatója, lelkivezetője.

Hogyan lehetett a papi hivatást és a cserkészetet összeegyeztetni? Lehetett? Azt mondjuk a cserkészet életforma, a papi hivatás is egész embert kíván, a legnemesebb értelemben véve.

Ahogyan azt említettem már, a cserkészettel a kapcsolatom a szemináriumba lépésemtől kezdve, mondjuk így, „elvékonyodott”. A papságra törekvés teljesen lekötött, betöltött. Az például, hogy végig részt vettem volna táborban, a papszentelésem óta nem volt az életemben. Az igen, hogy egy-egy napra kimentem a cserkésztáborba. Volt, hogy kimentem és reggeltől estig ott voltam. Sokat tartottam tábori miséket is. Idén például a kerületi segédtisztképző táborban miséztem. Mivel két vasárnap is beleesett a tábor időszakába, az egyik misét én tartottam, a másikat a káplán. Aztán persze szépen megosztottuk a tapasztalatokat.
Egy-egy beszélgetésre, karácsonyi teadélutánra is gyakorta elmentem egy-egy csapathoz, de nekem aktív kapcsolatom később igazából nem volt.

Sokan vannak, akik papként is aktív cserkész életet élnek, feladatokat vállalnak. Akár lelki közösségben, akár kerületi vezetőként, vagy csapatparancsnokként is.

Sokáig nem találtam papként a helyem a cserkészetben. Hosszan gondolkodtam azon, hogy visszakapcsolódjak-e a mozgalomba. Már akkor éreztem – ez olyan 15-20 éve lehetett -, hogy ez a cserkészet már nem az, mint amiben én felnőttem. Az egyenruha ugyanaz, a törvények ugyanazok, az imák, az énekek is, de valahogy ez már nem az én cserkészetem.

Persze, hogy nem lehet ugyanaz, teljesen ugyanaz, hiszen változnak a generációk, az érzékenységek. Nekem ezzel kapcsolatban volt is egy kisebb „krízisem”, ekkor tudatosabban fordultam el a cserkészettől. Egy komoly és hosszú beszélgetésben mondtam is Kispál Gyuri atyának, a Táborkereszt akkori vezetőjének – akivel jó barátságban vagyunk -, ez már szerintem nem arról szól, mint amiben mi hittünk. Mintha elvették volna tőlem, ami az enyém volt, mint mikor elveszik a gyermektől a játékát: amiben hittem, az most mintha nem lenne az, azt nem találom.

Azt valljuk, hogy a cserkészet életforma. Amikor gyerekként egy őrsben, egy őrssel együtt éljük meg a cserkészetet, akkor mi egy ifjúságnevelő mozgalom tagjai vagyunk, akiknek még átadják a cserkész értékeket. Felnőve, mindaz, amit ott kaptunk, az identitásunkká válik, életformává alakul. Ami a cserkészetben érték, az teljes összhangban van azzal az élettel, életformával, amit Krisztus mutatott nekünk. Lehet a papi hivatást és a cserkészetet, mint életformát egyszerre megélni? Hiszen, mi cserkészek azt mondjuk, hogy a cserkészet vallásos… stb. ifjúságnevelő mozgalom.

Olyan nem létezik, hogy vallásos cserkészet. Van katolikus cserkészet, református cserkészet, zsidó cserkészet, evangélikus cserkészet… stb.

Fontosnak tartom, hogy a saját egyházi közösséghez tartozás ne csak egy szükséges eleme legyen a cserkészetnek, mint „felvételi követelmény”, hanem annak a hitvallásnak a világa járja át a cserkészlétet is.

Amikor cserkészekkel volt dolgom, próbáltam a saját világunkat átvinni, azt átadni, amit számomra a cserkészet a hitemmel együtt jelentett, és jelent. Tartottam előadásokat, de nem biztos, hogy ennyi idő alatt ezt át lehet adni. Aztán Pécsett plébános lettem, és ott napi kapcsolatban voltam a plébánia saját csapatával, így közelebbről is láthattam a hit és a cserkészet mindennapos kapcsolatát: sokszor úgy láttam, hogy sajnos e tekintetben nem jól mennek a dolgok.

Pontosan mire gondol Edvárd atya ez alatt?

Meggyőződésem, hogy egy cserkészcsapat vezetősége (parancsnok, tisztek, segédtisztek, őrsvezetők) legyen gyakorló keresztény, akik aktív tagjai az egyházközségi életnek a cserkészettől függetlenül is.

Akik a hit szerint élik az életüket. Ez, ahogyan ma mondják, alap, ez nem hiányozhat.

A cserkészet az életre nevel, olyan életre, ahol a hit elvei, valósága át- meg átszövik a mindennapokat. Ilyen értelemben a cserkészet amolyan gyakorlati hittan, játékos, praktikus foglalkozásokkal, de nagyon komoly elvek mentén.

“Volt három nagyon intenzív cserkészévem.” Így kezdtük a beszélgetést, és még mindig beszélgetünk, és sok-sok élmény, vélemény, gondolat kerül elő. Engem megérintett az, hogy három év, három cserkészként megélt év ilyen hatással lehet egy fiatal életére. Ez valahol számunkra, akik őrsöt vezetünk, példa és egyben egy nagy kihívás, felelősség is, hogy nekünk is olyan jól kell csinálnunk, hogy ilyen nyomot hagyjunk a ránk bízottak életében, lelkében.
Edvárd atya, zárszóként, hogyan látja a saját cserkész életét? Hogyan látja most, dr. Kajtár Edvárd atya, teológus, tanszékvezető, liturgika tanárként a gyerekkori cserkész-énjét?

Én azok közé a cserkészek közé tartoztam, akiket a cserkészet nem mint “rendszer” fogott meg. Persze, úgy is, mert szerettem csinálni: csapat, egyenruha, rangok, zászlók, éves kiképzési rend, táborozás, gyakorlati foglalkozások stb. De nem ezért vagyok hálás a cserkészetnek, hanem azért, mert a cserkészetben kaptam „valamit” az életre (és igen sokat!).

Azt gondolom, hogy a cserkészetnek pont ez a célja, hogy ne a cserkészetnek neveljen embereket, hanem az életnek.

És erre talán én is példa vagyok.

Jó, szerető nagycsaládból jövök, vallásos, nagyon gyakorlatias családból. Engem a cserkészetnek nem kellett sok mindenre megtanítania, mert hoztam otthonról. Viszont ezen alapértékek megélésében a cserkészet rengeteget segített, például nagyon jó megtalpalást, megerősítést kaptunk ebben az öregcserkészeinktől. Azoktól az akkor 70-80 éves bácsiktól, akik megjárták a II. világháborút, az orosz hadifogságot és azt mondták nekünk: az, hogy mindezt kibírták, azt a cserkészetnek köszönhetik.
És mi ezt elhittük nekik. Át tudták adni ezt a szellemiséget és minket, kamasz fiúkat ez nagyon megragadott. Tartás, belső erőink megtalálása, élni akarás és élni tudás („túlélés”), csapatszellem, és persze a megélt hit megtartó ereje.

Minden táborban volt egy alkalom, amikor az őrsvezetőm, vagy a parancsnokunk kivitt bennünket az erdőbe, és egy órát egyedül kellett eltöltenünk egy helyen. Bekísért jó messzire mindentől. Annyit bolyongtunk, hogy egyedül vissza se tudtam volna menni. Leültetett és azt mondta, hogy 10 méternél nem mehetek messzebbre, és most itt kell eltöltenem egy órát. Ez számomra nagyon meghatározó volt. Megélni azt, hogy mivel töltsem ki ezt az időt, ezt az egyszerű paradicsomi állapotot, hogy tartalmas legyen. Itt a mindenség közepén. Hihetetlen hatással volt rám mindez. Egy életre megérintett, hogy most én vagyok Ádám, és Isten itt járkál a fák között.

Az elmúlt több, mint harminc évben kitapostuk a ma cserkészeinek a cserkészet ösvényeit. Ma könnyebb, egyszerűbb cserkésszé lenni, de élni annak eszményeit mintha nehezebb lenne. Egy példa: „A vezetés elsősorban példa” – mondta magyar cserkészetünk egyik legnagyobb alakja, Teleki Pál. De a cserkészvezető hiába ad példát a rábízottaknak, ha ők nem néznek fel rá, nem kötődnek hozzá. Manapság a kornak és a tapasztalatnak nincs tisztelete a nyugati civilizációban. Egy frissen végzett egyetemista nem néz fel a munkaadójára, a főnökére. Cserélhető alkatrésznek tekinti őt a rendszerben, mint ahogy saját magát is.
Vagy az önfegyelem és az önuralom hiánya: A fiatalokkal, gyerekekkel való foglalkozásban a legtöbb problémánk szerintem onnan ered, hogy egy fegyelmezetlen kultúrában egy fegyelmezetlen generációval végezzük, próbáljuk meg végezni a cserkészmunkát. Olyasmit kell megtanítani nekik, amit otthonról kellett volna hozzanak, de hát nem hozták…

Ennek a fegyelmezetlen kultúrának egyben “áldozata” is az a generáció, aki most akar boldogulni. Nem könnyű ma fiatalnak lenni, kiigazodni az életben, a helyes utat megtalálni, és a helyes úton megmaradni. Ehhez kell és elengedhetetlen az önfegyelem.

Ezekről foguk tovább beszélgetni és nem csak beszélgetni, hanem olyan hasznos és használható praktikumokat átadni, ami támasz, mankó és iránytű lehet azok számára, akik nem csak az életben, de a hitükben és cserkészetükben is merik a nehezebb és keskenyebb utat választani.

Folytatjuk.