A “Cserkészösvényen” következő részében dr.Laurinyecz Mihály cst., Misi atyával beszélgetünk. Bizonyára sokan ismeritek őt, hiszen aktívan részt vesz a cserkészmunkában már évtizedek óta.
Dr. Laurinyecz Mihály atya jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának Erkölcsteológia tanszékének vezetője, erkölcsteológiát oktat, és emellett rengeteg minden mást is csinál.

Most megismerhetitek a nem csupán kedves, mosolygós cserkészt, hanem bepillanthattok egy nagyon érdekes és sokoldalú élettörténetbe.

Misi atya, kezdjük a legelején. Hol cseperedett a kis Misi, akiből előbb pap, majd cserkész lett. 

A Békés megyei Kondoroson születtem, az általános iskolát ott végeztem.
Nagycsaládból származom, három testvérem, 17 unokaöcsém-húgom van és a többi rokon is nagycsaládos. Két nagybátyám pap, édesanyám kántor és plébániai házvezető volt hosszú ideig. Nyugdíjas kora után is még hosszan egyházi alkalmazásban dolgozott, mára már tíz dédunokája van.

Engem gyerekkoromtól fogva vonzott a kreativitás. Különböző iskolai szakkörre jártam: vitorlázórepülő-modellezésre, honismereti szakkörre, és fotószakkörre is, ahol magunk hívtuk elő a filmeket, nagyítottunk. Ez a kreativitás nem csak az iskolában, otthon is kibontakozott. Unokatestvéreméknél, a tanyán, akkora szélsárkányt készítettünk, mint mi magunk voltunk.

Mikor érzett meghívást a papi hivatásra? 

A papi hivatás gondolata már korábban is fölmerült bennem, de elvetettem, mondván, ez nem az én döntésem – ahogy a költő mondja, azt mások szokták mondani, hogy “e fiúból pap lesz, akárki meglássa”. (Arany – Családi kör – a szerk.)
Győrben jártam középiskolába a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, és itt is érettségiztem.

Átlagos diák voltam. A középiskolai nyári programokon szívesen vettem részt, voltunk kenutúrán, ahol borultunk is; kirándultunk a Bakonyban, és még sok minden más is volt az évek alatt. Élveztem ezeket az alkalmakat.
Elsős gimnazista, vagyis a mai rendszerben 9.-es lehettem, mikor egy máriagyüdi zarándoklat alkalmával ez a meghívás nagyon személyessé vált. Eleinte tartózkodó voltam, de aztán beláttam, hogy az Úr nem alternatívákat javasol: konkrétan hív, és nekem az a legjobb, amit ő tervez.
Az érettségim a vártnál jobban sikerült. Akkora már megfogalmazódott bennem a papi hivatás iránti elkötelezettség. Ezt ki is mondtam, elmondtam a lelkivezetőmnek, és a családomnak is. Döntésemet tisztelettel fogadták és teljes szabadságot adva segítették. 

A gimnázium után a szeminárium következett?

A döntés után igen változatos utat jártam be az első lelkipásztori évekig: másfél év sorkatonai szolgálat után öt évig teológiát tanultam Budapesten, a Hittudományi Akadémián. Innen Rómába kerültem, ahol erkölcsteológiából szereztem felsőoktatásra jogosító diplomát.
Rómából hazatérve voltam káplán Békéscsabán, Szegeden a Dómban, majd plébános Szegeden és Orosházán a filiákkal együtt.
1990 óta folyamatosan tanítok. A legtöbb időt, 17 évet, Szegeden a jelenlegi Gál Ferenc Egyetem Hittudományi Kar elődjén tanítottam.
2015 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán vagyok tanszékvezető az erkölcsteológiai tanszéken. Emellett kisebb lelkipásztori kisegítéseket vállalok Kispest-Wekerlén, ahol a plébánián élek. 

1988-ban, még a rendszerváltás előtt szentelték pappá. Hogyan került kapcsolatba a cserkészettel, hogyan jutott el a fogadalomtételig?

Még gyerekkoromban olvastam a Regnum lapjában a Vági tutajúttal kapcsolatban a cserkészetről, de csak 1990-ben, Békéscsabán kerültem kapcsolatba a cserkészettel. Plébánosom mondta, hogy elődöm volt a csapat parancsnoka, így most nekem kell átvennem ezt a lelkipásztori feladatot. Az ő kezébe – Gyenes Mihály piarista atya – tettem le a cserkészfogadalmamat, és azt mondhatom, azóta is gyarapítom a tapasztalataimat a cserkészettel kapcsolatban.
Az első gondolatom az volt, hogy ez nekem való feladat, szívesen csinálom. Mindig vonzott ez a kalandos, kreatív, természet közeli élet, ami egyben hiten alapuló közösségi élet is. 
Ilyennek képzeltem el, már akkor is, mikor még nem találkoztam személyesen cserkészekkel.
Elsőként a kötelesség vezetett, de szívből örültem, mert éreztem, hogy valami nagyszerű van ebben. Első pillanattól fogva vonzott mindaz, amit később tudtam meg a cserkészetről. Ekkor még nem ismertem a sütiárus, elég torz nyugati cserkészképet…

A papi hivatás mellé, felnőttként a cserkészetet “feladatként” kapta Misi atya, s bár örömmel és lelkesedéssel vágott bele, azért ez nem egy szokásos cserkész-életút kezdete. Hogyan indult ez a cserkészút?

1991-ben indult, amikor 28 évesen fogadalmat tettem. Már második csapatomnál, az 550. sz. Márton Áron Cserkészcsapatban Szegeden sajátos helyzetemből fakadóan, csapatparancsnokként alakítottunk egy felnőtt őrsöt is. Így alkalmanként volt lehetőségem arra, hogy nekem is legyen őrsvezetőm. Nagyon szívesen voltam a sor vége felé álló őrsi tag is – mivel nem vagyok egy nagynövésű ember. ☺
Érdekes látni a világot nem csak vezetőként, hanem vezetettként is. 
Mivel beleláttam az általam elérhető legmagasabb fórumokon, hogy mit jelent felelősen vezetni, dönteni, én is igyekszem megértő lenni a vezetőimmel kapcsolatban.
Nem ideális a helyzet a jelenlegi őrsömben sem, ahol most vagyok, mivel 6 éve távol kell éljek, de már nevelődik az utánpótlás vezetőség.

Mondhatjuk azt, hogy Misi atya nem belenőtt, hanem belpottyant ebbe a közösségbe. Kimaradt az az idő, ami sokaknak megadatott, hogy ebben a közösségben nő fel, él át fontos eseményeket, érzelmeket. Mikor érezte, hogy igen, én most már cserkész vagyok, ez többet jelent egy feladatnál?

Talán leginkább a segédtiszti fogadalomtétel volt az a pillanat, amikor legátfogóbban ráéreztem, mit is jelent cserkésznek és cserkészvezetőnek lenni. De igazában ez az első alkalom, hogy így gondolok erre a kérdésre.

Voltak olyan cserkészek, személyek, akik hatottak, meghatározóak voltak Misi atya cserkészete számára?

Igen, már cserkészként, többen is voltak. Ilyen volt a szegedi cserkészkerületben Kovács Miska bácsi, piarista szerzetes paptanár, katolikus plébános; Veress Laci bácsi, kerületi elnök, református civil egyházkerületi vezető. Példakép számomra Feketű Józsi bácsi, Marián Miklós bá, vagy Harsányi Géza bá, közvetlen csapatparancsnok elődöm Szegeden, az 550. sz. Márton Áron Cserkészcsapatnál. Tőle egy kis létszámú, de jó lelkületű csapatot vehettem át 1996 körül. Nagy tisztelettel adózom kedves emléküknek, nyugodjanak békében!

Kevés az olyan idősebb, aktív cserkész a mozgalomban, aki lehetőségeihez mérten, de jelen van a cserkészmunkában. Hogyan tudja ezt Misi atya a papi hivatással, a tanítással összeegyeztetni a hétköznapokban?

A lehetőségekhez igazítva, de szeretnék életem végéig részt venni a cserkészetben.
Eddig úgy éreztem, hogy hivatásomból adódóan bárhogyan alakulnak, változnak az életkörülményeim, lehetőségem adódott, hogy valamilyen módon részt vegyek a konkrét csapatéletben, a kerületi, az országos méretű feladatokban, mint a Táborkereszt, vagy legutóbb a NEK-en való jelenlét.
A cserkészetem pozitívan hatott a hivatásomra is. Sok itt szerzett tapasztalatot tudtam hasznosítani a családtagjaimmal kapcsolatban, a civil életben, de a papi, tanári hivatásomban is. Vezetői tapasztalatok, gyakorlati hozzáállás, hazaszeretet, lelkiség – ezek a cserkész tapasztalatok mind segítették a többi hivatásomat. Természetesen össze kellett hangolni a feladatokat. Mások is észrevették, hogy a cserkészet nem elvesz – időt, energiát – , hanem megsokszoroz.

Elhangzott az előbb: csapat, kerület, országos szintű feladatok, valamint a cserkészeten belüli lelki közösségben, a Táborkeresztben való aktív részvétel. Milyen konkrét feladatok voltak ezek?

Ahogy említettem, Békéscsabán kezdtem, mint képzettség nélküli csapatparancsnok. Miután Békéscsabáról elkerültem, néhány évig nem volt kapcsolatom a saját csapatommal. Sajnos nemsokára meg is szűnt az a csapat, pedig több próbálkozás is volt a túléltetésre. Idéntől azonban újból van csapata Békéscsabának! ☺

Amikor nem voltam aktív csapattag, annak a fizikai távolság volt az oka. Az új helyeken is nem egyszer megtaláltam a kapcsolatot a helyi cserkészekkel.
Később csapatparancsnok voltam a szegedi 550-eseknél; jelenleg a harmadik-negyedik vezetői generáció vezeti őket azóta. Később az V. Cserkészkerületben a vezetőképzéssel kezdtem. Utána ügyvezető, majd kerületi elnök lettem, három turnusban. Időközben voltam Országos Intézőbizottsági Tag (akkor még így hívták az OT-t, Országos Tanácsot – a szerk.).

A Táborkereszt munkájában a mai napig részt veszek, valamint csapatot alapítottunk Orosháza-Kunágotán, ahol jelenleg vezető vagyok.

A papi hivatás mellett a cserkészet, mint életforma meg tud jelenni a hétköznapokban?

Annyi pozitív dolgot tanulok a cserkészetben, hogy nem tudom nem megjeleníteni az ott átélt dolgokat. Rendszeresen találkozom közös pontokkal, személyekkel, helyzetekkel, amelyben magától értetődő a kapcsolódás.
Remélem, hogy mondhatom azt, hogy életformám a cserkészet.
Hiszen folyamatosan jelen van az életemben, elöljáróim, munkatársaim tudnak róla, én pedig próbálok kapcsolatot teremteni az életem különböző területén megélt tapasztalatok és megismert emberek között. Legutóbb például a NEK-en, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, az akadályozottsággal élők segítésére szerveztünk segítő őrsöt. Ez volt a Mandulavirág őrs, melynek szakmai hátterét a Reménykör adta. A Reménykör az akadályozottsággal élők egyházi láthatóvá tételének munkacsoportja. Egy ilyen esetben mindezek hátterében nem csak a papi hivatás, a cserkészet, de ott van az egyetemi felsőoktatási tapasztalat, kapcsolatrendszer is.

Adódnak nehézségek is?

Igyekszem összehangolni a feladatokat, aki felelősen látja a dolgokat, az megérti, hogy ha ütközések vannak, akkor dönteni kell. Ha ezt időben, megfelelő kommunikációval tesszük, akkor aránylag könnyebben megy. Ha nem figyelek eléggé, akkor adódnak feszültségek, állapotbeli kötelességeim ütközéseiben; de hosszútávon próbálok tanulni ezekből.

Például egyik egyházközségemben eleinte visszafogottságot tapasztaltam, mert a cserkészet igen markáns karakterrel jelenik meg; de miután tudatosan törekedtünk az együttműködésre, ez a tartózkodás föloldódott. Annyira, hogy a legóvatosabbak unokái ma már aktív vezetők, vagy jelöltek.

Mire van szükség ahhoz, hogy valóban megéljük a hétköznapokban a cserkész-létet? Lehetséges-e ez a mai korban? 

Egyszerűen csak arra van szükség, hogy a lényegét ne fejben, hanem a szívünkben éljük meg. Abból fakadó lesz a gyakorlati megélése, megélhetősége a cserkészetnek.

A cserkészet egyik fontos pillére az önkéntesség, az önkéntes munka. Misi atya említette a Táborkereszt munkájában,valamint az Eucharisztikus Kongresszuson való aktív részvételét. Azt gondolom, hogy példaértékű, hogy egy ember, akinek papi hivatása is sok és sokszor nehéz feladatokkal, kihívásokkal jár, aki közben egy egyetemi tanszéket vezet, oktat is, cserkészként, öregcserkészként is még ennyi önkéntes feladatot vállal. Árulja el nekünk, fiatalabbaknak, hogy csinálja, mi a motiváció?

Krisztus szolgája lenni, őt követni, érte áldozni az életed, az ő szőlőjében munkálkodni. 
Az önkéntes munka kezdettől fogva része az életemnek, mivel nagyon sokszor nem volt intézménye annak, amit végeztem. A papi hivatás előbb volt, de előtte már ott voltak azok a készségek, amiknek a formát később a cserkészet adta.
Édesanyámmal kell néha harcra kelnem, ha vissza akarna fogni egy újabb cserkészprogram elfoglaltságai miatt, de ő ezt nem csak a cserkészettel kapcsolatban éli meg így. Az egyszerű szülői féltés él benne. Kedvesen, aranyosan.

Saját csapatomban lelkipásztorként vagyok jelen. Szívesen veszek részt a Táborkereszt munkájában, részt tudtam venni a NEK cserkész önkéntesek munkájában: elejétől végig ott voltam minden helyszínen, ahová korosztályom és fizikai lehetőségeim szerint eljuthattam. Életre szóló élmény volt számomra, és úgy láttam, hogy a fiatalok számára is.

Egy pap életében a 10 parancsolat vagy a 10 cserkésztörvény milyen viszonyban vannak egymással? Arra gondolok, hogy vajon melyiket hívja segítségül egy-egy döntés vagy kérdés kapcsán? 

Ha válaszút elé álltam, akkor mindkettőt: mind a 10 parancsolat, mind a 10 törvény egymást erősítették. Többször is átelmélkedtem hivatásfelkészítők tartása közben a kettő viszonyát, kapcsolatát, jó érzés, amikor egyik erősíti a másikat. Megközelítései, konkrét tartalma, vagy kifejtése segít a különböző élethelyzetekben a döntéseim meghozatalában.

Többször szóba került a Táborkereszt, a katolikus lelkiség a cserkészeten belül. Nem mindennapos, hogy egy erkölcsteológia professzorral beszélgethetek, aki ráadásul aktív cserkész is. Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy beszéljünk egy kicsit a cserkészeten belüli hitéletről!

Úgy látom, hogy a világban nagyon különböző módon hangsúlyozzák a hit és a cserkészet kapcsolatát. Papi hivatásomból fakadóan is számomra nem kérdés, hogy hit és cserkészet együtt működnek. Maga a fogadalom, a cserkésztörvény is erről szól.

Úgy gondolom, hogy aki a hitet le akarja választani a cserkészetről, az lényeges részét akarja elhagyni,

ami következtében az csupán néprajzi szakkör, túraszakkör, vagy bármi más klub marad, amiből van bőven másutt, azt máshol és másként csinálják. De az nem cserkészet.

Úgy gondolom, hogy a helyes út a hitben való személyes elköteleződés és a hívő közösségben megélt életvitel.

Hogyan tudnak ebben a vezetők valóban “elöl-járni”, helyes utat mutatni?

Korunkban leginkább arra kell figyelni, hogy segítsük az embereket a személyes hitük következetes és élő kialakítására. Ehhez ma nagyon fontosnak látom a dialóguskészséget, a következetességet, például akár a logikai következetességet, a vitakultúrát. A mai fiatal maga akarja végigjárni a döntéshez vezető utat még akkor is, ha tudja, hogy az bukásokkal jár. Nem tudjuk, nem engedik megspórolni ezeket a bukásokat. Sajnos még akkor sem, ha azokból akár tragédiák is fakadnak. Például egy tönkrement párkapcsolat, házasság, egy zsákutcába futott hivatás, akár fizikai balesetek is. 

A fogadalom és a cserkésztörvény komolyan vétele önmagában már közelebb visz Istenhez. Egyszerűen erről szól. Nagy élmény volt olyan külföldi irodalmat és régebbi magyar irodalmat is olvasnom, megismernem, ami sok szempontot ad a vallásos, hívő cserkészélet kibontakozásához. Érdemes ezeket a forrásokat megismerni, azokból meríteni. 

A cserkészet ifjúságnevelő mozgalom, nem csupán ifjúsági. Van köztük különbség?

Lehet vitázni a fogalmakon és azok tartalmán. Őszintén szólva ezeket nem követem figyelemmel. 

Azt látom, hogy mint minden intézményben, a cserkészetben is vannak különböző értelmezések. Minden fiatal előbb-utóbb felnőtt lesz; öreg is, ha Isten kegyelméből megéli. Biztos, hogy másként látja majd ugyanazt, visszatekintve.

Amíg ez a szemléletbeli változás nem érint olyan formában, hogy ez nem tagságom feltétele, addig úgyis azt csinálom, amit 1991 óta teszek a cserkészetben. Ezen a formális dokumentumok lényegében nem változtatnak. Ha úgy adódik, fiatalokkal foglalkozom, ha úgy, öregcserkészekkel. Ha épp egyetemista fiatal lesz a csapatom parancsnoka – és a Szövetség szabályai ezt lehetővé teszik –  akkor az ő munkáját fogom segíteni. Amennyi segítséget kér.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a cserkészet nem mehet csődbe, vagy nem szűnhet meg. Ha ez meg is történne, a cserkészet szellemében bármikor lehet tevékenykedni. Akár intézményesen, akár anélkül.

Foglalkoztam a szülőfalum cserkészcsapatának a történetével. Nagyon tanulságos volt, amikor rádöbbentem, hogy a falum úttörőcsapatában történt ifjúságnevelő program hátterében volt cserkészvezetők álltak. Én, katolikus lévén, nem lehettem őrsvezető, csak nótafa az őrsben. Viszont az egyetlen, nomád tábori, nótafa-képzős tapasztalatom élménye – a nyakkendő színétől függetlenül is – bennem él és nevelt.
Így tekintve, hozzájuk képest, nem tudom, hogyan fogják értékelni a mostani „ideológiai” cserkészvitákat évtizedek múltán.

Ugyanakkor azt is látom, hogy amint a katolikus egyházban, úgy a cserkészetben is, ami tőlünk nyugatra van, az előbb utóbb hozzánk is beszivárog. Polarizálódik az Egyház, a cserkészet is.

Tehát- az említett “nótafás” példa kapcsán – mondhatjuk, hogy a gyermekek cserkészélete, cserkészetben megélt hitélete nagyban függ az adott vezető személyiségétől?

A nevelés mindig a konkrét vezetőktől függ.

Azt is látom, hogy sokszor megelőzi a szervezés a vezetők kinevelését. Illetve sokan nem a hit miatt közelednek első szempontként a cserkészethez.

Egyszer egy civil iskolában toboroztunk. Vagy hetvenen jelezték, hogy jönni akarnak a toborzó programra. Amikor ott megtudták, hogy ez az egész valláshoz kötődik, kilencven százaléka lemorzsolódott. A végén egyetlen egy fiatal maradt, aki azonosulni tudott a hitéleti vonatkozásokkal is.

Vannak csapatok, amelyek ezt a lemorzsolódási rátát nem engedik meg és az elvekből morzsolnak le. 

Mennyire fontos a lelki nevelés a cserkészetben? Úgy értem, hogy ifjúságnevelő szervezet vagyunk. A nevelés sokrétű. Sok mindenre nevelhetünk egy másik embert: jó modorra, önkéntességre, segítőkészségre, hazaszeretetre, felebaráti szeretetre. Hol van a lelki nevelés helye ebben a rendszerben?

Ez szerintem nem kérdés. A fogadalom és a törvény egyértelművé teszi a hit helyét a cserkészetben. Aki ezt kihagyja, az menjen nyugodtan klubokba, szakkörökbe stb. 

Nincs a hívő ember számára nevelés a lélek szem előtt tartása nélkül. Ami lélek nélküli, azt úgy hívják, hogy dresszúra, idomítás, manipulálás. A nevelő munka születésünk első pillanatától életünk része: mikor az édesanya a síró babát fölveszi, már neveli –  azzal, hogy mikor, hogyan veszi föl.

A lelki nevelést már a születése előtt elkezdi a szülő a saját lelki élete formálásával, majd pedig a gyermeke lelke formálásával. Ha ez hiányzik, akkor nehéz helyzetben van a cserkészvezető.

Igen kicsik az esélyei, hogy a családi környezet lelkiségi hiányát pótolni tudja a cserkészetben eltöltött idő. Vannak különleges példák, de ezt nem mondhatjuk el nagy általánosságban.

Komoly elvárásokat fogalmaztunk meg a vezetőkkel szemben a beszélgetés folyamán. Misi atya hogy látja, betarthatóak ezek?

Törekszem rá, hogy magam is betartsam őket. Azt látom, hogy rajparancsnokaim magánélete, de az őrsvezetőimé is folyamatos fejlődésben van. Sajátos helyzetem, az, hogy fizikailag távol vagyok a csapatomtól, azt eredményezi, hogy a felelősség a rajparancsnokokon áll. Mivel ők közvetlen egyházi kapcsolatban vannak, minden esély megvan arra, hogy ez a törekvés a hitben gyümölcsöket hozzon, bár számos küzdelem, nehézségek árán.

Ha Jézus az apostolokra azt mondta, hogy „még nincs bennetek elég hit”, pedig már apostolokká választotta őket, akkor nem lepődöm meg azon, ha akár még egy őrsvezető, vagy rajparancsnok, de még csapatparancsnok is meginoghat. Mert aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essen…

Zárszóként milyen útravalót, lelkinevelési-útravalót adna a mostani vezetőknek? Egyrészt saját életkükre vonatkozóan, másrészt vezetettjeik lelki nevelését illetően?
Most egyszerre kérdezném a papot, erkölcsteológust és cserkészt.

Aki az örök élet vonzásában, távlatában él, az másként áll a földi élethelyzetekhez. Mind a felelősség, mind az áldozatvállalás, a közösségvállalás szintjén is. Számomra a hitem, hivatásom, a cserkészetem mindebben teret és alapot ad. A napokban került elém a meghívó, megszólító kereszténység gondolata. A cserkészet a formalitásai által könnyen látható, a puszta léte is meghívó. A benne tapasztalható hit és elköteleződés pedig megtartó. Kívánom, hogy sokak megtapasztalják a földi és a túlvilági értékekhez való kapcsolódás kiegyensúlyozott örömét a cserkészetünk által is.