Új sorozatot indítottunk útjára “Cserkészösvényen” címmel, melyben cserkészek vallanak arról, mit jelent számukra a mindennapokban, hogy: a cserkészet életforma.
Fogadjátok szeretettel Márkus Richárd Rambo történetének 2. részét!

A lelki sarkantyúnál hagytuk abba a múltkor. Nagyon frappáns hasonlat volt, és egyben rá is világít arra, hogy a mindennapi jócselekedeteink valóban mindennapiak legyenek. Arra is, hogy cserkészként ezt a lelki sarkantyút készenlétben kell tartanunk, mert bizony sokszor a hétköznapok forgatagában talán el is felejtkezünk az apró jócselekedetekről, amik mellett elmegyünk. Talán észre sem vesszük őket. Te hogy vagy ezzel?

Minden napomat igyekszem cserkészként élni. Akár van egyenruha rajtam, akár nincs.
Most például itt ül mellettem egy vércse ebben a karton dobozban és várom a Madártani Egyesület tagját, aki elviszi. Sebesülten találtam rá, hazahoztam, felhívtam az egyesületet… talán ez is apró jócselekedet.
Keresem a napi jótettre az alkalmakat. Minden alkalmat meg kell ragadni! A legtöbbször apróságok: csomag fel- és lesegítése buszon, villamoson, vagy egy babakocsis anyukának segíteni, esetleg egy rosszullét. Jó a rögtönző képességem, és ez jól jön ilyenkor. Egyrészt meglátni a szituációban rejlő lehetőséget, másrészt gyorsan cselekedni. Mindig van nálam például gumikesztyű, mert szeretnek ezek a történések megtalálni. Vannak persze, akik gúnyolódnak azon, hogy cserkész vagyok.

Ezt hogy érted? Kik gúnyolódnak, vagy miért?

Már a gimnáziumi évek alatt is előfordult, vagy a munkahelyen, ahol tudták, hogy az vagyok. Elég sok csúfolódásnak voltam kitéve életem során amúgy is, hol ezért-hol azért, de furcsa volt megélni azt is, hogy “cserkésznek se vagyok jó”. Kiscserkésznek hívtak és nevettek rajtam, de mikor a munkám során szembejön egy probléma, ami előtt mindenki csak áll, én pedig megoldom, akkor csak úgy néznek! Focistákkal dolgozom sokat, egy halászcsomóval megkötött cipőfűző, egy ajtóra felszerelt taktikai tábla – amit aztán leszedni is alig bírtak – azért visszaadja a cserkész-becsületet. Ilyenkor mindig mosolygok magamban. Már.
Az igazgatónőm egyébként Grál lovagnak hívott, minden csibészségemmel együtt, mivel minden lánynak a védelmére keltem. Jó fizikai erőben voltam, a nálam sokkal idősebbekkel is elbántam. Néha még megrendelésre is verekedtem egy-egy lány kedvéért. “Ez bántott, az bántott…” én pedig el is rendeztem az ilyen-olyan ügyeket. Az is igaz, hogy a lányok ezzel nem egyszer vissza is éltek. Hát, ezekből is összetűzések lettek, mondanom sem kell.

Bérmálásom körül néztem meg a Legyetek jók, ha tudtok c. filmet úgy éreztem magam, mint Cirifischio, mintha én lennék Cirifischio. Az ördög folyamatosan ott ült a nyakamban, vadászott rám, pedig jó akartam lenni, de nem mindig sikerült és én rettegtem, hogy mi lesz. Talán ez az érzés, nem tudom, ami később egy belső lelki megerősítést követően megkönnyítette számomra azt, hogy a másokra is odafigyeljek – hiszen én átéltem azt, milyen érzés, mikor nem figyelnek rád, nem fontos a te bajod, problémád és azt is, hogy milyen az, mikor ez nem így van.

Térjük vissza egy kicsit a jócselekedetekhez és a rögtönző képességhez. Hiszen van egy rendkívüli történeted is, amiért előterjesztettek téged a cserkész életmentő kitüntetésre. Meséld el kérlek, hogy hogyan történt ez az eset?

Az eset Dabason történt. Nem nagyon voltam álmos este 10 körül, és elmentünk sétálni, mikor egy halk tompa puffanást hallottam a sarkon túlról. Nem is gondolkodtam, csak kiszaladtam a sarokra és láttam, hogy valami füstöl. Hátrakiáltottam, hogy megyek, és már rohantam is oda.
Egy autó volt, amit az útpadka megdobott, kivitte a közlekedési lámpát, és az árokba borult.
Odafutottam, és láttam, hogy egy hölgy ült benne. Kisegítettem az autóból, gyorsan levettem a gyújtást, és odébb mentük, mert az autó erősen füstölt.
Addigra már többen is odajöttek és közben már a mentőt is hívták, segítettek, tartották az ajtót, míg kisegítettem a hölgyet, és közben láttam, hogy gyerekülés is van a kocsiban. A légzsák jól megütötte a sérültet, és a kezén elég nagy égési sérülés keletkezett. Még távolabb mentünk a még mindig füstölő autótól. Egy teherautóstól, aki megállt, kölcsön kértem a poroltóját és lefújtam a motorházat. Kivettem az elsősegélydobozt a csomagtartóból és elláttam a sérülését.
Közben a hölgy elmondta, hogy a férje és a gyerekek otthon vannak, és nem tudnak róla semmit, és nincs nála a telefonja, mert a kocsiban hagyta.

Hát, itt én voltam meggondolatlan, mert visszamentem a kocsihoz, felhívtam a keresett mobil számát, hogy megtaláljam a füstben. Ez nem volt okos, úgyhogy más ne kövesse a példámat, nem megyünk vissza füstölgő autóban keresgélni, főleg nem egy mobil telefont!
A mobillal együtt egy üveg kólát is találtam, amit meg is itattam a hölggyel. Ő felhívta a családot, megnyugtatta az otthon lévőket, hogy nem lett nagyobb baja.
Később pedig a történteket jeleztem a parancsnokom felé, és az OT felé (Országos Tanács- a szerk.) és így előterjesztettek a kitüntetésre

Gratulálok neked ehhez a kitüntetéshez, így utólag is, hiszen ha jól tudom, te vagy most az egyetlen aktív cserkész, aki ezzel büszkélkedhet.
Kanyarodjunk vissza a cserkészethez! Ott hagytuk abba, hogy a 370-eseknél elvégezted az ŐVK-t (őrsvezető képző- a szerk). Hogyan folytatódott a cserkészéleted?

Őrsöt kaptam. Ez a bizalom és felelősség nagyot lendített a személyiségem formálásában.
Nem egy klasszikus cserkészet volt az enyém, ahogy a “nagy könyvben meg van írva”.
Mindig jött valami, amivel szembe kellett nézni, vagy döntést hozni. Először a saját korosztályomat vezettem, azokat, akikkel együtt tettem fogadalmat, – ez nem nagyon működött. Nem volt nagy sikerélményem a velem egykorúakkal. Nehéz elfogadtatni magad olyanokkal, akikkel együtt tettél fogadalmat, és együtt hülyéskedtetek. Lehetetlen jóformán.

Aztán 10-11 évesekből alakítottam új őrsöt. 7-en voltak, és velük éltem meg először az őrsvezetés szépségeit, itt értek az első sikerek. Mindenük volt a foci. Focikupára mentünk, megnyerték. Kirándulni jártunk, bár eléggé fogták őket a szülők. Ők voltak, akiket nem engedtek át később velem a másik, befogadó csapatunkhoz, akárhogy küzdöttem értük. Aztán a 20. szülinapomon felpakoltam a srácokat és elvittem őket a Holdvilág árokba. Hideg volt, esett, a barlangban aludtunk, dideregtek március 16-a volt… tartottam bennük a lelket. Később azt mondták, hogy olyan jó élmény volt számukra, hogy mikor megyünk ismét. Talán ha összejön, akkor megszervezem a 30. születésnapomra. Most már nagy lovak, 21-23 évesek. Az egyik szívfájdalmam, hogy nem tudtam őket elvinni a fogadalomig, viszont mindig mondogatom nekik, hogy ami késik, nem múlik. Most például ők azok, aki jönnek, és segítenek nekem a lakásfelújításban.

Ezek a dolgok, amik igazolják később, hogy az ember valamit jól csinált. Még ha a fogadalomig nem is jutottunk el, de életre szóló élményt nyújtott nekik. Próbáltam őket megtartani, megbecsülni, felnéztem rájuk. Klassz srácok.

Egy befogadó csapatot említettél. Mi történt veletek?

A csapatunk már nem volt működőképes, és mivel Turba Laci bá hívott, hogy menjük át hozzá, elfogadtuk az ajánlatot.  Nagyon szimpatikus, karakán figura volt. 3-an mentünk át, nagyok. A csapatnál csodálatos fogadtatásban volt részünk. 
Sajnos a szülők az utazás miatt nem engedték a gyerekeket, így nem nagyon volt mit tennem, mint hogy elfogadjam a döntésüket, bár azért küzdöttem értük. Végül a 309-eseknél csak én maradtam a régi csapatból.

Hogy érezted magad az új helyen? Ha jól érzem, akkor itt már egészen más fiatalemberről beszélünk, mint amilyen pár évvel ezelőtt voltál?

Igen, felnőttem a feladatokhoz, komolyodtam. Ebben a csapatban számítottak rám, nagyon jó volt a tagja lenni. Itt a 309-eseknél volt igazi cserkészélményem.
Kaptam egy őrsöt, a Bivaly őrsöt. Ekkor már dolgoztam is, ami nagyban kihatott a cserkészmunkára is. Sajnos. Ezek elég nehéz döntések voltak. Lavíroztam a cserkészmunka és a munka között. Mindkettő fontos volt számomra, az egyik megélhetés a másik elhivatottság. Végül döntést kellett hoznom, mivel a két dolgot nem tudtam összeegyeztetni. Az őrsöt Kecskés Csaba vette át, a későbbi bérma fiam. Most ő a cspk. (csapatparancsnok – a szerk.)
Aztán később újra őrsvezetésre adtam a fejem. Egy 14-15 éves lányőrsöt vezettem, a Szarvas őrsöt, nagyon szerettem őket.

Egy lány őrsöt? Ráadásul kamaszodó lányokat? Hogy boldogultál velük?

Úgy érzem, jól boldogultam. Nagyon jó emlékek kötnek hozzájuk.

Életem első 6 évében én csak lányok között voltam, lányok neveltek. Mindig jól kijöttem a lányokkal, számomra nem voltak lányos-fiús dolgok, csak dogok. Ugyanúgy leültem egy táborban gyöngyöt fűzni, mint célba lőni nyíllal. Mindent tudtam értékelni. Az igaz, hogy a lányokkal más módszerekkel kell dolgozni, mások az igényeik, de én úgy érzem, jobban tudtam őket kezelni.

Dolgoztam masszőrként focistákkal. Lányokkal és fiúkkal is.  A lányoknál sok a lelki rész, de ez nekem nem volt gond. A lányok néha sokkal jobban kezelhetők, mint a srácok, jobban el tudtam érni, amit akartam. Ez így volt a lány őrsömmel is, egy próbázás, a tudás átadása sokkal jobban ment.

Nem csak őrsvezető voltál, hanem rajparancsnok is.

Elvégeztem a st-t (segédtiszti vezetőképzés – a szerk.) és rajparancsnoki megbízást kaptam. Egy darabig tudtam is csinálni, de megint közbeszólt az élet. Költözés, két munkahely, magánéleti nehézségek miatt 3-4 év kimaradás után kezdtem újra részt venni a csapat életében. Akkor a későbbi bérmafiammal majdnem együtt érkeztünk a csapatba. Ő újoncként kezdett és mi nagyon jól kijöttünk egymással. Később felkért, hogy legyek a bérmaapja ami számomra egy nagy megtiszteltetés volt, egy csodálatos geszus.
Mindenkivel jó volt a viszony, mintha évek óta ott lettem volna, mindenbe bevontak, feladatot kaptam, zseniális volt.

Kisfiúból kezdtél felnőni. Ez az a kor, amikor sokan nem találják a helyüket a cserkészetben, vagy nem tudják összeegyeztetni más, életkorból adódó feladatokkal. Te ezt hogyan életed meg?

Kipróbáltam több mindent. Két évet töltöttem a barlangász szakággal. Volt két halál közeli élményem, akkor meg is fogadtam, hogy beleteszek a sisakomba egy Krisztus képet. Ez meg is tettem, de igazából rájöttem, hogy nekem a táj, a hegyek, az erdő az igazi világom. Ettől függetlenül két évig barlangásztam, részt vettem barlangi kutatásokban is. Aztán ezt követte a katasztrófavédelmi szakág. Ez nekem nem volt annyira cserkészies, túl sok volt a civil csoport, polgárőrök, – más figurák voltak, én nem éreztem itt jól magam. Aztán végül egy vándortáboron találkoztam a vadonlakókkal, és úgy érzetem, hogy megtaláltam a helyem. Azt gondoltam, hogy ez az a vonal, amiben fejlődni szeretnék, és amit továbbadni szeretnék. Örültem, hogy megtaláltam a helyem, igaz, ezért dolgoztam is valahol. 28 éves koromban kellett megtudnom, milyen az igazi cserkészet. Ez valahol gyönyörködtető érzés volt, de másfelől lelombozó is.

Nekem, a kis militarista gyerek számára, aki a cserkészekben először az egyenruhát látta meg, az évek folyamán, és a cserkészetben, csapatokban eltöltött idő alatt szépen letisztult a kép. Éreztem, hogy a cserkészet eszköz. Egy szellemi életközpontúság. Itt megélhettem a természet közeliséget. Anyukámék mondták is, hogy nem tudok másról beszélni, mint a cserkészetről. Így van. A lényemmé vált, elszakíthatatlan lett tőlem. Belém égett, mint egy billog, amit nem tudtam és nem is akartam levedleni. És ez az érzés most is ugyanolyan bennem.

Akkor mondhatjuk, hogy végül a Vadonlakó szakág cserkészei között találtad meg a helyed?

Igen, egyértelműen. Anno a táborban ismertem meg Reált (országos szakági vezető – a szerk.) is. Jó munka volt, szép idők. Bár sokat nevettek is rajtam. Azt mondták, hogy én levelezőn végzem a vadonlakót. 2016-2020 között sikerült a vadonlakó próbát megcsinálnom. Ez is a kicsit zaklatott magánéletnek, munkáknak köszönhető, de szépen lassan vadonlakó cserkész lettem. Büszke vagyok rá.

Az előző beszélgetésben sokat megtudtunk tőled a gyerekkorodról. Az életed felnőve is regényesen folytatódott.

Sokan kérdezték, hogy nem volt-e megkülönböztetés az új családban. Volt két fiú, és voltam én a kicsi, a befogadott, és igen, volt megkülönböztetés. Az én javamra. Anyukám túlságosan védett. Amiért a nagyok már kaptak, én egy kis ejnye-bejnyében részesültem. Ezt azért szóvá is tették. Én voltam a szegény árva Ricsike, kicsit talán túl is voltam védve. Egy-két apró pofonnak talán el kellett volna csattannia, de túlságosan őriztek és védtek.

24 évesen költöztem el tőlük. Igaz, már dolgoztam akkor pár éve, elég keményen, sok munkahelyen, változó beosztásokkal, hétvégén is… ezért is lett a cserkészmunka bonyolult a számomra.
A védelem és túlféltés ellenére lelkileg viszont korán fel kellett nőnöm. Koravén voltam. Sok inger, sok történés, túl sok élmény, sok elvarratlan szál. Például abba soha nem tudtam belenyugodni, hogy mi történt a nővéremmel. A biztos rossz is jobb a bizonytalannál. Többen mondták, hogy hagyjak fel vele, ne keressem, biztosan meghalt valahol… ezt nem tudod valahogy elfogadni.

Aztán, ez is olyan volt, mintha egy brazil szappanoperában szerepelnék… Minden évben kerestem a nővéremet, hosszú éveken át. Aztán pár évvel ezelőtt egy ilyen internetes keresés alkalmával egy brazil nyelvű iratban megtaláltam a nevét. Ez egy rendőrségi akta volt. Aztán pedig egyszer csak a facebook-on rábukkantam. Akkor regisztrált, pár hónappal az előtt.
Írtam neki, hogy ugye, ez akkor most hogy is van? 20 éve eltűntél az életünkből?
Beszéltünk. Mit mondjak? A jellembeli hiányosságai kiütköztek, volt sírás-rívás, de le tudtam zárni. 20 évig úgy hajtottam le a fejem a párnára, hogy imádkoztam érte, hogy ő jól legyen.

A Jóisten pedig 20 év múlva megadta azt nekem, hogy megtaláljam és megtudjam: él. Amszterdamból Brazíliába menekült, ahol a helyi baptista közösség befogadta, felhagyott a korábbi életével, Isten felé fordult, az Istenbe vetett hite erősödött és ez nekem megnyugvást adott. Nem kell tovább aggódnom.

Hívő embernek vallod magad?

Igen. Már csak a velem történtek miatt is. Sokszor mondják azt, hogy mindez a véletlen műve. Én pedig azt mondom, hogy a

“Véletlen az Isten művészneve.”

Engem a Jóisten kísért végig és kíséri az életemet a mai napig. Az, hogy itt ülhetek, és neked mondhatom ezt az interjút, azt csakis neki köszönhetem.

Egy angyalföldi csonka családba születve, árvaként, ezernyi buktató, veszély, lehetetlen történés után, az, hogy ez az élet normális vágányba kerüljön, az nem a véletlen műve. Közösségbe kerültem, ép gondolkodással, egészséges tudattal, nem drogozom, nem iszom, nincsen kényszerbetegségem, nem lettem bűnöző… A lelkemben nyomot hagyott, ezt bárki megsínylette volna, talán ez tükröződött a viselkedésemen is. Viszont itt vagyok, értéket teremthetek a cserkészetben, ez csak a Jóistennek tudható be. Ezt mással nem lehet magyarázni. Ez nem véletlen!

Egy működő folyamat közepén vagyok. A mai napig egy kegyelem-áradat, amiben én jelen vagyok, amiben élek.

Minden nap ezzel a hálával kelek és fekszem le és hiszek az Atyai gondviselésben, aminek a részese vagyok én is, és megpróbálom átadni magam neki.

Ez az egyetlen igaz út, amit a Jóisten kirendelt, amit ő adott nekem, és ő ebben segít is.

Vannak, lettek példaképeid az élet során?

Hajnal Róbert atya, aki keresztelt. Ő áldoztatott, ő készített fel a bérmálásra, sőt anyagilag is támogatott mikor a cserkészetben ővk-ba mentem.
Őt úgy őrzöm az emlékeim között, mint aki mellett csoda volt létezni. Méltóságteljes volt, ugyanakkor alázatos is egyben, sugárzott belőle a hit. Egy plébániai színházi előadásra kölcsön adta nekem a reverendáját. Szép lila derékövet kaptam, sapkát is, és megtanította, hogy kell felvenni a reverendát gombolás nélkül. Ez akkor számomra egy varázslat volt, hiszen láttam sokszor, hogy a kispapok is így veszik fel. Aztán beakasztott egy keresztet a nyakamba, megcsókolta a keresztet és térdet hajtott előttem.
Mint a Legyetek jók, ha tudtok c. filmben, mikor Fülöp atyának kezet csókol a másik atya.  Zavarba hozott ezzel. Csodálatos atya volt, minden tiszteletem az övé és a szívemben hordozom. Hatalmas példaképem.
Példaképem még édesanyám, első példaképem a bátyám is.

Hogy vagy mostanában?

Sajnos két, három munkahely mellett 2017 óta csapat szinten nem igen volt alkalmam dolgozni, de mindig megtaláltam a módját a cserkész munkának. Szabadidőmben a hazai cserkészet történetét kutattam és kutatom mai napig illetve most egy könyvön dolgozom.

Mesélj a könyvről, miről fog szólni?

A könyvben azokat az anyagokat szeretném rendezni, amik az évek során felhalmozódtak itt nálam. Sokat beszélgettem öregcserkészekkel.

Ők voltak, akik még jobban megszilárdították bennem azt az érzést, hogy mit jelent: cserkész vagyok.

Ők igazolták a cserkészettől kapott tanítás működését. Az életképességét a legnehezebb időszakokban is.
Nem tudom leírni azt az érzést, amikor egy közel száz éves ember ragyogó szemmel azt mondja: Mindent a cserkészetnek köszönhetek!
Sokan elmentek közülük, de mindegyikükből egy darab bennem él.

Biztosan sok érdekes, régi történetet ismertél meg. Erről fog szólni a könyv? Tehát valamiféle cserkész életrajzi-gyűjtemény?

Így van, bár ez több ennél, mint egy sima történeti összefoglaló. Én sok emléket összegyűjtöttem, rengeteg képanyagom van. Igyekeztem, anyagi lehetőségeimhez mérten a régi tárgyi anyagokat összeszedni, megvásárolni, a hagyatékokat begyűjteni.
Van komoly érdeklődés az összegyűjtött anyagra, amiből már az első 100 oldal el is készült.

Mondhatjuk, hogy példaképeid ezek az öregcserkészek is? Példaképeid a jelenben, és hogy a jelenben is meg tudod élni, használni a tőlük kapott örökséget?

Teljes mértékben. Sok olyan ember van, akire hálával gondolok, akire felnézek.
Turba Laci bá’, akinek a jelleme, magyarságtudata nagymértékben hatott rám, és cserkész életformámra. Hajósi Áron egykori parancsnokom, vagy vezetőm, Galambos István szintén. Sokat tanultam tőlük is.
Sok cserkész barát már az égi táborozók táborát bővítik. Legkiemelkedőbb, s akik jellememet, magyarságtudatomat szemlélte és formálta vitéz Cseresnyés Pál. Három éves az ismeretség, heti kapcsolatban voltunk. 1934 óta cserkész, de az újjáalakulás után nem vett részt a cserkészmunkában. Ludovikás hallgató volt, az utolsó ’44-es évfolyam, akit Ludovikás hallgatóként a fronton bevetettek. Bronz vitézségi érmet és tűzkeresztet is kapott
Vagy Soco András, aki 1919. január 4-én született és ott volt a 33-as Jamboreen. Kezet fogott BiPi-vel, aki azt mondta neki: Derék cserkész vagy. Ez átjárta az egész életét, haláláig magában hordozta. 98 évet élt.
Ez az, amiről beszélek, ez az, ami engem magával ragadott. De sorolhatnám Lurkó bá’, Cilu, Somfai László, Lengyel Gábor… Mind itt vannak velem.

Akkor ez a kiadvány valamilyen formában őróluk is szól? Ez saját kiadás lesz, esetleg cserkész-kiadvány formájában fog megjelenni?

A megjelenés még azért várat magára, még rengeteg munka van vele, de úgy gondolom, nem. Van komoly érdeklődés a munkám iránt, kerestek már a Hadtörténeti Múzeumból, az Éremtárból is kérték már a segítségemet, ismerve a gyűjtést, de a Gödöllői Múzeumból Ceglédi Noémi is keresett már meg a cserkész-részleg kapcsán, vagy Tabajdi Gábor történész… nem is emlékszem pontosan talán mindenkire. Elismerés a számomra, hogy az én hobbimra, tevékenységemre szakmailag elismert emberek számítanak. A “parázs a hamu alatt” projektben hat élettörténetet mutattunk be.
Sok, még egyelőre homályos rész van a szervezet életében, amit fel kellene tárni, de az én szívem csücske a Jamboree.

Sokan tudják rólad, hogy egyfajta cserkész-hagyományőrző is vagy. Egész szép gyűjteményed van már régi cserkész ruházatból, tárgyakból, a sátortól az övcsatig. Gondolom, ezért is töltöttél ennyi időt az öregcserkészekkel, ők ebben nagy segítség lehettek.

Inkább fordítva. Ők engem építettek, nem a gyűjteményemet. Bár kétségkívül azt is, de abból sok van, ami saját beszerzés.
Az öregcserkészek élő, eleven emlékekkel szolgálnak.

Nem holt betűk egy besárgult könyv lapjain, nem a polcon csücsülnek…. Szeretem a könyveket, szeretem a régi őrsi naplókat, de amikor valaki mesél, az zseniális, az olyan, ami sehol nincs meg, amit ő utána nem tudsz előhívni sehonnan.

Szeretem az öregcserkészeket, vannak ilyenek – olyanok, de szeretem őket, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége, története.
Az a beleélés, áhítat, ahogy egy 90 éves ember egy 80 évvel ezelőtti emléket mond el csillogó-ragyogó szemmel… azt látni kell. Aztán pedig látod a fényképen azt a kissrácot, és ugyanazt a mosolyt, ábrázatot látod visszaköszönni. Ez felemelő élmény. Ezt ki kell próbálni.

Ezek az öregcserkészek szilárdították bennem beton-keményre a cserkészetbe vetett hitemet és eltökéltségemet. A lelkiség, a cserkészpedagógia működik.

Nem gondolod, hogy ez a pedagógia ma már nem életképes? Óriásit változott a világ, a társadalom, a technika. Olyan problémákkal találjuk ma szemben magunkat, amikkel korábban nem. Hogyan tudna működni egy közel 80 évvel ezelőtti módszer?
Mindenki a megújulásban gondolkodik, új módszerek, utak keresésében, nem túl utópikus ez a gondolat?

Sokszor kapom meg cserkész körökben is, hogy bármely téma vizsgálatánál a régmúlt dolgaihoz nyúlok vissza. Rengetegszer esünk abba a hibába, hogy újból és újból fel akarjuk találni a spanyolviaszt, pusztán azért, mert nem ismerjük elődeink munkásságát.
Rengeteg alkalommal világítottam rá működő gyakorlatra vagy már akkoriban is létező problémára a régmúltból. Ezek között kéne párhuzamot vonni és levonni a következtetést.
Az egész mozgalmunk alapköve a hit. Sajnos mostanság vannak olyan hangok is, amelyek magánügyként kezelnék ezt a kérdést. Régen ez sem így volt, pedig akkor igazán nem volt könnyű a világ egyetlen igaz hívő számára sem.

Ez olyan, mint a betonból kihagyni a cementet. A végeredmény víz és sóder, amit koránt sem lehet betonnak nevezni. Márpedig én építkezni szeretnék és ahhoz beton szükséges.
Hasonló terület a történelmünk és a hagyományaink is. Ezek által erősödik öntudatunk, ismerhetjük meg jelenünket és építhetjük jövőnket.

Ezek a felszín alatti rejtett kincseink melyek, ha nem figyelünk rá oda, akkor könnyen elveszhetnek.

Utolsó kérdésként talán azt kérdezném tőled, mik a terveid a jövőre nézve?

Szeretnék családot. Gyerekeket… amennyit a Jóisten ad, de azért minimum hármat (nevet), de ezeket az élet hozza.

Az életemben a hit: alap. Hit nélkül nem lennék itt. Szeretnék a szakmámban is tovább fejlődni, terapeuta lenni, néhány képzést még elvégezni, hogy még eredményesebben tudjam végezni a munkámat.
Szeretek emberekkel foglalkozni, úgy érzem a Jóisten küldte hivatásként. Katona akartam lenni, de most már élvezem ezt a pezsgő életet, szeretem a problémákat megoldani, enyhülést adni a fájdalmakra egy sérülés során. Jó érzés a fizikai segítség mellett az emberek lelki dolgaival is foglalkozni, persze aki igényli. Néha ezekből nagyon jó beszélgetések alakulnak.

Szeretnék a cserkészetben aktívan, akár csapatszinten, akár szakági szinten, szövetségi szinten szerepet vállalni.

Egy interjúban a riporter általában a háttérben marad, és csak kérdések formájában jelenik meg.
Szeretném ezt most megtörni, megosztani veletek, hogy számomra, aki kérdezett, milyen hatalmas élmény volt Rambot hallgatni. Nagyon mély gondolatokat mondott hitről, cserkészetről, úgy érzem, valódi példa a számunkra. Példa az élete maga, ahogy élte, a küzdelmei saját magával; a hite, ami vezeti és átjárja a mindennapjait; a cserkészete, ami valóban életforma. Számomra példaképpé vált: szeretnék ilyen erős cserkész-hittel, ilyen elhivatottsággal és akarattal dolgozni azért a jobb világért!
Külön köszönöm azt az őszinteséget, amivel mindezt megosztotta velünk, hogy erőt, támaszt, példát adjon mindannyiunknak.
További jó munkát, Rambo!