Új sorozatot indítottunk útjára “Cserkészösvényen” címmel, melyben cserkészek mesélnek sokféleképp arról, mit jelent számukra: a cserkészet életforma.
Fogadjátok szeretettel Márkus Richárd Rambo történetének 1. részét!

Egy mosolygós, kedves fiatalember ül velem szemben, Márkus Richárd Rambo, akivel beszélgetésünk első felében arról lesz szó, hogy mit jelentett számára a cserkészet, hogyan formálta át az életét, hogyan és miért lépett rá a cserkészösvényre.
Rambo, mikor találkoztál először a cserkészettel?

Legelőször 7 éves koromban, akkor láttam először cserkészt, tudtam meg, hogy kik ők. Ez itt a budapesti – angyalföldi Szent László plébánián történt.
Engem elsőre a cserkészek egyenruhája ejtett rabul. Annyira megtetszettek, hogy az akkori plébánia 370-es csapatának segédtisztje, Hajósi Áron egy cserkész bocskai sapkát adott nekem ajándékba.
A miséken, az ünnepségeken láttam, ahogyan fegyelmezetten megjelennek a cserkészek és mindez annyira magával ragadott, hogy én is csatlakozni szerettem volna.

A cserkészethez való csatlakozásodhoz mégsem vezetett ennyire egyszerű és egyenes út. Miért?

Mondjuk úgy, hogy nem volt egy átlagos gyerekkorom. Mire 7 éves lettem, már több mindent átéltem, mint hasonló kortársaim.

Azt mondtad, hogy kérdezhetlek bátran. Kérlek, mesélj a gyerekkorodról, arról, hogy milyen volt az a 7 éves kisfiú, aki a templomban csodálta a cserkészeket?

Igen, hát kezdjük ott, hogyan kerültem a templomba. Én Angyalföldön születtem, két nővérem volt, és édesanyám azt mondta, hogy 1 éves voltam, mikor édesapám meghalt. 5 éves lehettem, mikor édesanyám is meghalt, így hárman árván maradtunk: a 20 éves nővérem, a 12 éves nővérem, és én, aki akkor 5 éves voltam. Az akkor 20 éves nővérem vállalta a gyámságunkat, és így együtt maradhattunk.

Hogyan éltetek meg hárman, hogyan gondoskodtatok magatokról?

Igazából én nagyon kicsi voltam. A nagyobbik nővérem dolgozott, és ő tartott el bennünket. Két évig éltünk így, ami egy nagyon nehéz szakasza volt az életemnek. Sokszor kérdezték, és inkább kételkedve, hogy hogyan emlékszem vissza ezekre az időkre, hiszen olyan kicsi voltam; de az az igazság, hogy nagyon sok emlékem maradt meg ebből a korból. Belém égtek ezek az évek, történések, események, érzések, pillanatok.
A nővérem sajnos belesodródott egy olyan társaságba, egy olyan életvitelbe, aminek áldozatává is vált. Úgy alakult, hogy ő aztán külföldre járt dolgozni, nekünk pedig hagyott itthon némi pénzt.

Tehát amíg ő külföldön volt, addig te és a kisebb nővéred voltatok itthon, egyedül a lakásban?

Igen. Két hetet dolgozott kint, aztán egy hetet volt itthon, és megint két hetet kint. A barátai züllött, rosszarcú, alvilági emberek voltak. Aztán egy ilyen két hetes út után nem jött haza. Mi pedig vártuk, nem igen tehettünk mást.

Mit tudtatok róla?

Lényegében semmit. Csak annyit, hogy nem jött haza és nem tudjuk, mikor fog. Közben a pénzünk kezdett elfogyni, ami amúgy sem volt túl sok. Nem tudtuk fizetni a közüzemi számlákat, kikapcsolták a villanyt, gyertyával világítottunk. Az igazság az, hogy éheztünk is. A boltból loptunk ennivalót, ha épp el nem kaptak bennünket.

A környezetetekben élő felnőtteknek – szomszédok, tanárok – nem tűnt fel, hogy lényegében két kisgyerek teljesen egyedül él?

Nem emlékszem, hogy mennyi ideig éltünk így. A tanárok alapjában véve tisztában voltak a helyzetünkkel: árvák vagyunk, a gyámunk pedig a legidősebb nővérünk, ő gondoskodik rólunk. Egy idő után azonban elkezdtek kérdezősködni. A kisebbik nővérem próbálta menteni a menthetőt, mindig valamilyen kifogással. Előbb csak kérdezgették, mikor jön haza a nővérem? Én akkor voltam elsős, a nővérem pedig 8. osztályos. Látszott a ruháinkon, hogy kezdünk egyre inkább elhanyagoltan kinézni, lerongyolódni, egyszóval nem tiszta és gondozott gyerekek benyomását kelltettük, alultápláltak voltunk. A gyámügy is kijött, és az idősebb nővéremet kereste. A kisebbik nővérem tartotta a frontot, amíg tudta: mondta, hogy nincs itthon és gyorsan becsukta az ajtót.

Később rendszeresen kijöttek hozzánk. Kopogtattak az ajtón. Mi pedig meghúztuk magunkat a lakásban, csendben voltunk, és nem nyitottunk ajtót. Nem akartuk, hogy elvigyenek bennünket, hogy elválasszanak egymástól.
Éreztük, hogy ez így nem tartható sokáig, de senki nem volt, aki segített volna.
Mindenki elfordult tőlünk. A rokonok nem vállaltak felelősséget értünk.
A folyamatos üldöztetés, hogy mikor visznek el, mikor kopogtatnak, mikor keresik a nővéremet… a kilátástalanság… ez volt a legrosszabb.

A kisebbik nővérem később elmondta, hogy összekészített nekünk két táskát. Benne ruhával és némi csokival. Arra az esetre, ha menekülnünk kellene, ha el akarnának vinni. Közel laktunk a pályaudvarhoz. Az volt a terv, hogy felszállunk a vonatra, és addig megyünk, amíg le nem szállítanak. Igazából azonban Veresegyház lett volna az úti cél, ahol édesanyánk egykori barátnője élt.

Mindezek mellett még az iskolában, közösségben sem volt túl jó a helyzeted?!

Sokat csúfoltak. Csúfoltak azért, mert árva vagyok, mert borzalmas állapotú ruhákban jártunk, de tényleg. Volt egy fekete dzsekim, amiről az orkán rész már foszlott le. A gyerekek pedig kegyetlenül őszinték voltak, és nem kíméltek. A csúfolódásoknak pedig néha verekedés volt a vége.

Mi lett a megoldás, hogyan alakult tovább az életetek?

A nővérem egyik megoldása a sporttáskás-terv volt. Ez a volt a második számú terve. Az első az volt, hogy megkérdez egy idős házaspárt, hogy nem vennének-e magukhoz minket, míg a nővérem hazajön. Vagy legalább engem, hogy ne kelljen intézetbe mennem. Tudta, hogy ha elvisznek bennünket, akkor különszednek, és ha ő intézetbe is kerül, akkor legalább én ne kerüljek. A mai napig nem tudok elég hálás lenni neki ezért.

Volt egy akkoriban 50 év körüli házaspár, akiket a nővérem a templomi karitász táborokból ismert. Minden évben tartottak Héregen Karitász tábort a rászoruló gyerekeknek, és ő már többször részt vett ezeken a táborokon.
Nekik akart szólni, hogy sürgősen oda kellene venniük magukhoz, míg a nővérem haza nem jön. Akkor még nem is tudtuk, hogy a nővérem többet nem jön haza, és többé nem látjuk.

Tehát az akkor 14 éves nővéred odaállt egy középkorú házaspár elé, hogy vegyenek magukhoz, mert különben intézetbe kerülsz, kerültök?

Igen. Ők egy hívő, katolikus család voltak. A nagyobbik fiuk papi szeminarista volt Esztergomban, a kisebbik akkor volt 18 éves. Hozzájuk ment el a nővérem az ötletével.

Azért elég bizarr lehetett beállítani egy ilyen kéréssel valakihez. Hogyan fogadta a család a nővéred ötletét?

A legidősebb fiuk, a kispap növendék, azt mondta nekik, hogy ha nem vesznek minket magukhoz, akkor ő kilép a papi szemináriumból. Mert mi másért érdemes élni, mi a misszió, ha nem ez, ha ez nem egy küldetés, amit el kell fogadni!

Így történt, hogy én fizikálisan is hozzájuk kerültem. A nővérem pedig a lakásban maradhatott, ami önkormányzati lakás volt, azzal a feltétellel, hogy felnőtt felügyelet alatt lesz. Így odaköltözött vidékről édesanyánk egykori barátnője a két gyermekével és a felnőtt felügyelet is megoldódott. Csak pár utcával laktunk messzebb egymástól, így a nővéremet az új nevelőszüleim is tudták segíteni.

Bekerültél egy teljesen idegen családba, ahol már két felnőtt fiú volt. Te akkor voltál 7 éves. Milyen családot kaptál?

Egy nagyon jó, katolikus családba kerültem. Én is meg voltam keresztelve, és otthon, a régi lakásban voltak szentképek a falon, és feszület is, és édesanyámmal minden este imádkoztunk, de a hitélet hiányzott az életünkből. Pl. nem jártunk templomba.

Az új családban a nagyobb bátyámért rajongtam. Gyerekként katona akartam lenni, – talán a cserkészek egyenruhája is ezért fogott meg elsőre – de a bátyám megingatott a papi pálya felé. Kisebbik bátyám otthon lakott, tehát vele több volt a súrlódás az elején, ami szinte természetes volt, tekintve a helyzetet és az életkori különbséget is.

Tagja lettél egy új családnak. Valamilyen kapcsolatod maradt a régi életeddel, rokonokkal?

Hát, a kisebbik nővérem, aki közel lakott, vele igen. Aztán később jelentkezett valaki, aki a család barátjának mondta magát, és havonta másfél havonta eljött, és elvitt engem valahova. 9 éves voltam ekkor, aztán úgy 15 éves lehettem, mikor nekem kezdett valami zavaró lenni, feltűntek bizonyos dolgok, többen mondták, hogy hasonlítok is rá…

Mikor kicsi voltam, édesanyámmal halottak napján mindig gyertyát gyújtottunk elhunyt édesapámért és a család halottaiért a templomajtóban. Aztán mikor 15 éves lettem, akkor tudtam meg, hogy akiért a gyertyát gyújtottuk, az a középső nővérem apja, az én apám az a férfi, aki látogat. Akkor már voltam olyan idős, hogy feltegyem neki a kérdéseimet, a sok miért-eket? Miért nem az ő nevét kaptam, miért hagyott el…stb.? A válaszok azonban nem olyanok voltak, amiket egy gyerek hallani akar: talán elég ha annyit mondok, hogy ő is hasonlóan rossz körökben mozgott, mint a nagyobbik nővérem, és őt ezért utol is érte a büntetése. Tartjuk a kapcsolatot. Nem egy klasszikus apa-fia kapcsolat a miénk, de el tudtam magamban rendezni és helyezni ezt a dolgot.

Egy hívő katolikus családba kerültél, gondolom, velük jártál akkor a Szent László plébánián, ahol a cserkészekkel is találkoztál?

Ők vittek engem először misére. Csodálatos élmény volt, hiszen azelőtt csak a templom rácsain keresztül nézhettem a gyönyörű oltárképeket.

Rendkívül bensőséges, csodálatos lelki élete volt a családnak, az ottani közösség beszippantott, de a miséket nehezen ültem végig. Hát, mint általában egy 7 éves: “Mikor lesz már vége?”, aztán beszélgettem is alatta más gyerekekkel, barátokkal, rosszalkodtam, na.

Nevelőanyám, akit szeretnék innentől anyukámnak nevezni, esténként odaült az ágyamhoz és együtt imádkozott velem. Új imádságokat is tanultam tőlük. Édesanyám esti imáját viszont minden esete elimádkozom, a mai napig, és el is fogom, mert ezt tőle tanultam.

Itt lettem később elsőáldozó, és bérmálkozó is. Emlékszem, nagyon féltem az elsőáldozástól. Nem tudtam mi az? Csak az áldozat szót ismeretem… mi lesz itt, engem most fel fognak áldozni? Aztán persze elmesélték, elmondták, megmagyarázták.

Melyik ima volt, amit édesanyádtól tanultál, Rambo?

Az “Én Istenem, Jó Istenem…”.

A templom rácsain keresztül nézted az oltárképeket?

Igen, ahogy meséltem, halottak napján mindig gyertyát gyújtottunk, míg élt édesanyám. Én pedig néztem be a rácson át, néztem az örökmécsest, ahogy pislákolt és nekem olyan hívogató volt az egész. A feszület, ahogy hátulról meg volt világítva, az oltárkép… ismeretlen volt, de hívogató. Ma már tudom, hogy az isteni jelenlét is ott volt, amit akkor nem fogalmaztam meg, csak a vágyat éreztem, hogy bárcsak egyszer bemehetnék és megnézhetném!

Évekkel később, pontosan ennek a közösségnek lehettem a tagja, ezt az oltárképet néztem a szentmiséken, ugyanaz az örökmécses pislákolt nekem és akkor nézhettem meg, amikor csak akartam. Mindezekre csodálattal tekintek vissza. Amire vágytam, azt megadta a Jóisten egy jó nagy kerülővel és valahol humorral is: amire vágytam, most itt volt előttem és most is itt van. Visszatekintve mindig másképp értékeljük az életünk, mint a jelenben.

Édesanyámmal és két nővéremmel Angyalföldön az úgynevezett “papházban” laktunk, ami 1912-ben épült. Körfolyosós ház, aminek a közepén egy kápolna volt. Ez is egy kis csoda volt az életemben. Egy felszentelt kápolna felett laktam. És most is itt lakom. Ezek számomra olyan apró csodák, amik végigkísérték, végigkísérik az életemet, és amiért mindig hálás tudok lenni.

Többször említetted, hogy csibész fiú voltál. Mennyire voltál te “kis gazfickó” gyerekkorodban?

Átok-rossz gyereknek jellemezném magam. Két történetet elmesélek, és szerintem ezzel elég jól elképzelhető, hogy nem voltam a felnőttek, osztálytársak kedvence.

Az egyik, amire jól emlékszem, hogy az iskola igazgatónője,- ahova másodikos koromig jártam -, szintén örökbe akart fogadni. Aztán valószínűleg a sok nála töltött óra végleg eltántorította ettől a szándékától. Egy alkalommal, mikor anyukám épp nála könyörgött, hogy bár mindenből megbuktam másodikban, és mindig baj van velem, de legalább év végéig maradhassak ebben az iskolában, ne kelljen váltani, hát épp akkor hoztak fel testnevelés óráról az igazgatóiba. El tudod képzelni? Belépsz, és ott ül anyukád. “- Szia Erzsi mama!”

Szóval, nekem már szinte saját székem volt ott. Valahogy mindig bajba keveredtem. Akkor épp sikerült valakit fejbe rúgnom azzal a szép olasz keményorrú bőrcipővel, amit anyukám barátnője küldött Olaszországból. Hihetetlen, hogy mit kiálltak ők énértem!

A másik történet egy héregi karitászos táborból való. Akkor vittek el először a táborba, ott és akkor találkoztam életemben először a későbbi nevelőszüleimmel. Borzasztó rossz voltam. A későbbi bátyám a hittan tábor és az esztergomi szeminárium között ingázott, és a táborlakók könyörögtek neki, hogy legalább egy napra vigyen el magával. Folyamatosan zsiványkodtam, piszkálódtam, kezelhetetlen voltam. Így elvitt egy napra Esztergomba.

Hát, az csodálatos élmény volt. Ott aludtam a szemináriumban, körbevezettek, felvittek a kupolába… egy csodálatos világ tárult fel előttem.
6 éves voltam, és itt ismertem meg Beer Miklós atyát. Mindig elmondom, hogy tudod, “én úgy ismertelek meg, hogy mentem a szemináriumban és egyszer csak előttem volt egy gombsor, és ahogy néztem fel a sok-sok gombot követve, a gombsor végén ott volt a fejed.”
Magas és hatalmas volt, és megígérte, hogy majd elvisz Esztergomban a csatornán csónakázni. Még nem tartotta be az ígéretét, de mondtam, hogy majd még bepótoljuk.

Cserkészet?

Átkerültem a Tamás Apostol Iskolába, ahol a 293-asok toboroztak. Én először nem akartam cserkésznek adni a fejem. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert minden fiú arról beszélt, hogy milyen az őrs, meg a cserkészet, és én nem akartam velük lenni, mert eleget néztem őket az iskolában és nem voltunk jóban sem. Én is mindig kis különc voltam. Kis magányos, sajnos. Ezért is passzol hozzám a Rambo név is. Közösségi ember vagyok, de sok esetben perifériára sodródott, egymagára maradt gyerek voltam.

Meg aztán valahogy semmi sem sikerült. Próbáltam jó lenni, de engem mindig elvittek az indulatok. Aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy mindig ugyanabba a hibába esek, mindig elsül a kezem. Próbáltam ezt magamban kezelni. Nem ment. Úgy éreztem, ez egy olyan folyamat, ami nem változik. Olyan voltam, mint egy zabolázatlan csikó.

Aztán a 293-as Kapisztrán Cserkészcsapatban kötöttem ki, de végül feladták a velem való munkát. Ez is olyan szerencsétlenül alakult…
Tüzet raktunk, a többiek a végén lepisilték, én meg gondoltam, ezeket a büdös ágakat eldobálom onnan… kár volt. Az egyik még parázslott és fellobbantotta az avart, ami lángra kapott. Mindenki szaladt, lepisilték, a teát öntötték rá… ez volt az utolsó napom a csapatban.
Nem tettek ki, nem mondtak semmit, csak soha többet nem hívtak föl. Az őrsvezető csatárláncban hívta fel hétvégenként az őrsöt, hogy mikor mire készüljünk, és engem nem hívtak többet. Ez gyerekként egy trauma volt, egy gyerek aki várja hívást, és nem jön.

Hogyan folytattad?

Hát, a 370-esbe nem mehettem, ott nem volt felhőtlen a kapcsolat Gyula atyával. Mondjuk úgy: a hírem megelőzött. Próbálkoztam gyerekként ott is, de a viselkedésem miatt bekerültem egy skatulyába, egy olyan folyamba, mint egy hegyi patak, ami rohan, és nem tudsz megkapaszkodni, nem tudsz kiszállni, visz magával, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már bármit csinálsz, vagy nem csinálsz, te vagy a rossz. Én rossz is voltam, de nem volt lehetőség kilépni ebből.

Aztán 4 év szünet után szeptemberben csatlakoztam a 370-esekhez ahol akkor már Hajósi Áron volt a cspk, és összeszedtek pár korombeli srácot, hogy egy őrssel megkezdődjön a régi vezetők által a képzés. Nem volt klasszikus próbázás, egy alapot akartak átadni, így nekem elég sok minden kimaradt a cserkésztudásból. Mégis úgy látták, hogy alkalmasak vagyunk fogadalmat tenni. Több száz fővel együtt 2007-ben az Anna-réten tettem fogadalmat. Solymosi Balázs Balu vette ki a fogadalmat a jelöltekből, ő volt az országos vezetőtiszt akkoriban. Megtiszteltetés volt számomra, nagy dolog. Ott adtam a kezébe a fogadalmat. Nekem ez meghatározó, kedves emlék, élmény a mai napig. Akkor voltam 15 éves.

Egy év múlva ŐVK-ba mentem, tapasztalatlanul, egy táborral a hátam mögött.
Hajósi Áron küldött ŐVK-ba, ő vett a szárnyai alá. Kiemelt figyelemmel próbált képezni, segített a feladatok elkészítésében. Átmentem hozzá, ott csináltuk a terveket, elmondta mit kell csinálni, mire figyeljek. Támogatott abban, hogy ezt elvégezzem, és ami még inkább fontos: bízott bennem.

Én előtte nem maradtam meg semmilyen közösségben. Voltam iskolai kórustag, sőt egy közel 800 fős iskola legszebb hangú diákja, a templomi közösség, sok-sok minden…, de mindenhonnan sikerült kirúgatni magam valamilyen balhé miatt. Nem volt közösségem, nem tartoztam sehova.

Mit hozott a cserkészet?

“Fiatalabbakért vagyok felelős, itt ki kell magamat élezni!”

Most először éreztem, hogy tartozom valahova. Figyelnek rám, bizalmat szavaz nekem valaki. Valakinek úgy számítok, hogy számít rám, megbízik bennem, szüksége van rám. 15 évesen éreztem, hogy ez most valami más, ez valaminek a kezdete. Itt figyelnem kell! Jöttek a cserkésztörvények, a vezetőképzés! Itt nekem lovagi vértet kell magamra húznom, nem csak bohókás Ricsike vagyok már, hanem egy komoly feladat vár rám. Fiatalabbakért vagyok felelős, itt ki kell magamat élezni!

Értem, nőttem, nem csináltam már butaságokat, nőttem fel a feladathoz.
És ez az ember ennek a rossz, kezelhetetlen gyereknek, aki egész gyerekkorában körülötte lebzselt, akit jól ismert és akinek látta és ismerte az előéletét, ennek szavazott, nekem szavazott ekkora bizalmat.
180 fokot fordult velem a világ ezzel a bizalommal.

Innen folytassuk legközelebb azzal, hogy a cserkész életed, a mostani életed hogyan fonta át és össze a cserkészet, a cserkészélet, a hit.
Zárszóként, mit mondanál, ennyi viszontagság után mit jelent az, hogy a cserkészet életformád lett?

A Tábortüzi cserkészkönyvben¹ van egy történet Assisi Szent Ferencről, ami egy megmakrancosodott csikóról szól. Azt mondják, kantárszár és sarkantyú kell a csikónak – sarkantyú megbökni, hogy megugorjon.

Néha a cserkész is ilyen, ilyen mikor a hétköznapokban megéljük, vagy éppen nem éljük meg, hogy: “A cserkész ahol tud segít.” Néha nem szívesen megy oda valaki, vagy nincs kedve, vagy nincs hangulata, nincs ideje. Nem! Ez nem attól függ, hogy nekem épp van-e kedvem vagy nincs! Én nem akkor vagyok cserkész, amikor kedvem van hozzá! Ezt csinálni kell, hangulattól, kedvtől, mindentől függetlenül. Ezt kell az embernek magában alakítania, hogy ezt a lelki sarkantyút mindig készenlétben tartsa!

“Ezt kell az embernek magában alakítania, hogy ezt a lelki sarkantyút mindig készenlétben tartsa!”

Folytatjuk!

¹Érdemes elolvasni a beszélgetésben is említett történetet, ebben a könyvben megtaláljátok.
Ha mégsem, akkor szívesen elküldjük nektek a legépelt történetet.
TEGZES-IVASIVKA, Cserkészek Táborzüzi Könyve 1., Márton Áron Kiadó 1994. 122-127.