“A cserkészet építő részévé vált az életünknek. A 6Te+Én-ből=”MI” lettünk.”
Új sorozatot indítunk útjára “Cserkészösvényen” címmel, melyben cserkészek mesélnek sokféleképp arról, mit jelent számukra: a cserkészet életforma.
Fogadjátok szeretettel Dodó és a Csibészek történetét.

– Beszélgetőtársam egy kedves, mosolygós felnőtt cserkész édesanya.

Édesanya, és igencsak zöldfülű kezdő felnőtt cserkész.

– Mikor és hogyan találkoztál először a cserkészettel?

Nem sokkal a rendszerváltás után, iskolából mentünk haza barátnőmmel, olyan 17 éves lehettem. Két gimnazista, egyenruhás cserkészlány jött szembe velünk az utcán, valahol az újpesti Városháza után.
Megálltunk, beszélgettünk, kedvesen invitáltak bennünket. Engem elfogott a vágy, hogy csatlakozzam hozzájuk, de aztán eszembe jutottak a családi teendőim, a túlterhelt és jókora felelősséggel megáldott életem, és inkább nemet mondtam.
Barátnőm, észrevéve zavarom, és hogy jobb kedvre derítsen azonnal kivágta:
– Lányok el tudtok ti képzelni engem rövidnadrágban? – és jó kedélyűen igencsak telt testi adottságaira utalt.
Jót nevettünk, de a cserkészet utáni vágy apró magocskája akkor a szívembe költözött.

Azt mondod, hogy túlterhelt gyerekkorod volt, amibe a cserkészet már nem fért bele? Komoly döntés az, mikor egy kamasz lemond valamiről, ami igazán érdekli, valami más miatt. Milyenek voltak a hétköznapjaid akkoriban?

Középiskolás koromban, a tanulás mellett az otthonunkban szüleim vállalkozását működtettem, segítve ezzel a családomat és magamat is. Mindezek korlátozták a lehetőségeimet, kihatottak a tanulmányaimra, a mindennapjaimra. Nehéz időszak volt számomra, ami nagyon sok tapasztalatot is adott, megismertem néhány kedves és jóindulatú, hívő embert is, mégsem emlékszem vissza erre az időszakra jó szívvel. Hiányzott a nyugalom és a békesség.

Hogyan kerül középiskolás korára valaki egy ilyen, felnőtt számára is embert próbáló élethelyzetbe? Mesélj a kezdetekről! Nem vagy budapesti.

Erdélyben születtem, Kolozsváron. Túl korán, idő előtt érkeztem. Édesanyám több napos vajúdás után Istvánnak vagy Zoltánnak nevezett volna, de aztán kiderült, hogy lány vagyok. Édesanyám rosszul lett, nem tudott nekem nevet adni, így az én nevemet egy mélyen vallásos román orvostól kaptam. Dorothea annyit jelent: Isten ajándéka. Hite szerint az, ha én életben maradok, csakis Isten ajándéka lehet.

Igaza volt annak az orvosnak, hiszen most itt beszélgetünk egymással. Milyen volt a gyerekkorod Erdélyben?

Nehezen cseperedtem, beteges voltam. Édesanyámat pedig felőrölték a terhek és az aggódás. Erdélyben, Kolozsváron, a római katolikus Mátyás templomban kereszteltek meg, de nem nevelkedtem különösebben vallásosan.
A Református Egyetemről azonban több lelkész barátunk is átjárt hozzánk. Sokszor vigyáztak rám is. Később Nagyváradon, Pósalakán, Barlán Júlia tiszteletes vigyázott rám, kisgyermekre, tanított egész picin első imáimra.
Ma is előttem van, ahogy a napsütésben Istentiszteletre vonul előttem fekete, ragyogó palástjában.
Kedves emlékem, amikor Lovász István tiszteletes magával vitt Magyarbecébe és leányaival együtt játszhattam, élhettem. Ezek a legszebb emlékeim, a hitem alapja, a nagycsalád utáni vágyam gyökere. Annak ellenére, hogy egyetlen élő gyermeke vagyok Édesanyámnak mindig nagyon vágytam testvérekre, nagy családra. Boldog voltam, mikor unokatestvéreimnél lehettem, ahol néha hárman, négyen, öten is együtt játszhattunk.

Hogyan kerültél később Magyarországra?

Épp 40 éve költöztünk Budapestre. Hátramaradt szeretteimet sokáig sirattam. Haza vágytam, és ez erőt adott, hogy segítsük és gondoskodjunk a zárt határok ellenére is az otthomaradottakról. Először 9 éves koromban keltem útra, majd 10-12 éves koromban egyre gyakrabban váltottam vízumot a konzulátuson, és szálltam a Balt-Orient-expresszre. A vonat péntekenként délután 5-kor indult és hajnali fél 4-kor ért a sötét és hideg kolozsvári állomásra. Vasárnap, hajnali 4-kor indultam hazafelé, és a vonatom délután 1-kor futott be a Nyugatiba.
Kalandos utak voltak. Volt, amikor havat kellett lapátolni a sínekről télen, és két határellenőrzésen is át kellett vergődni. Itthon, az új helyen, az új osztálytársak szeretettel fogadtak, mégis nehezen illeszkedtem be.
Szüleimmel akkortájt nem éltünk különösebben vallásos életet. A hitünk csendes anonimitásban bujkált bennünk.

Visszaérkeztünk a kamaszkorodhoz. Egy kamasz tele vággyal, tervekkel, lemondásokkal… mi volt az, ami úgy érzed, meghatározott téged?

Meséltem, hogy beteges gyerekkorom volt. Kamaszként azzal is szembe kellett néznem, elég hamar, hogy talán soha nem lehetnek gyermekeim.
16 évesen lettem először szerelmes. 21 éves voltam, mikor életem mélypontján betértem a budapesti Szent István Bazilikába, megnyugvást keresni. Elkezdődött a délutáni szentmise, és én maradtam. A mise után drága jó Földi Endre atya odajött hozzám, és megkérdezte tőlem szelíden: “Miért sírsz?”
Én pedig kiöntöttem neki a szívemet, azért, hogy nem lehet gyermekem. Mire ő azt mondta akkor nekem:
“Hát te nem tudod, leányom, hogy amit itt a Földön az emberek mondanak, az lehet egészen másképp odafönt a Jóistennél?”
Így kezdődött valahogy az én hitem, ezen a különös délutánon.

Dorothea, hívhatlak Dodónak, hiszen a legtöbben így neveznek, ismernek? Itt ülsz most velem szemben, kedvesen mosolyogva, és én már tudom, amit az olvasók nagy többsége még nem. Mi történt ez után?

Fogadalmat tettem, hogy ha gyermekkel áld meg az Úristen, akkor bárhogyan, bármennyit, elfogadom. Azt akkor még remélni sem mertem, hogy egyszer 9 lesz belőle.

Kilenc gyermek! Nem lehet nem feltenni a kérdést, hogy hogyan bírod?

Ha megtalálom a választ, elmondom! – válaszolja nevetve, de aztán folytatjuk a beszélgetést, ami mindkettőnk számára egy utazás. Én egy ismeretlen regény olvasója lettem, Dodó pedig az emlékek néha hullámzó tengerén ül a kis ladikban, és láthatóan kézben tartja a kormánylapátot.

Vannak olyan dolgok, amiket az ember megtart magának. Amik részei az életének, de talán szeretné is, hogy csupán az ő élete részei maradjanak. Elég, ha úgy fogalmazom, a házasságban nem volt olyan nagy szerencsém, mint amilyen a gyermekáldásban lett.
Ugyanakkor a megszakított kapcsolat nem romlott meg, fennmaradt, sőt, néha még támaszt is jelent számomra.

Beszéljünk akkor ismét egy kicsit a cserkészetről! Hogy került mégis a látóteredbe a cserkészet, hiszen 17 évesen a vágyakozásig jutottál?

Az első három gyermekem kisiskolás korában érintett meg bennünket ismét a cserkészet. Akkoriban vidékről ingáztunk a fővárosba, több munkahelyen és több műszakban dolgoztam, miközben a karonülő negyedik gyermekem nevelgettem. Bölcsi, ovi, suli, munkahely… minden itt volt. Bármennyire is sajnáltam, még ez az időszak sem volt az, mikor belevághattunk volna.

Aztán végül felköltöztetek Budapestre. Mennyivel lett könnyebb az életed, mennyivel kerültél közelebb a cserkész élethez?

Igen, időközben felköltöztünk Budapestre. A családi törés, mely bekövetkezett az életünkben rengeteg erősfeszítést, létfenntartást, családi és keresztény értékőrzést jelentett részemről. Végül döntést kellett hoznom.
Kisebb és nagyobb gyermekeimmel egymást támogattuk. A Jóisten végtelen szeretetéből merítettem erőt a mindennapokhoz. A sok fizikai és lelki teher hordozása mellett megtaláltuk a békét, az élet apró örömeit. A legkilátástalanabb élethelyzetekbe kerültünk, többször az orvostudomány határain is túlmutató életmentő csodákon át tapasztalhattuk meg az Úristen megtartó erejét.

Nos, mikor a középső 3 gyerekem már iskolás volt, akkor újra felbukkant a cserkészet. Ekkor már két fiam is cserkésznek állt. Nagy öröm volt számomra, és csodálattal néztem a fiatal, elkötelezett őrsvezetőjüket, aki a tanulás, majd a munka mellett is fáradhatatlanul vezette őket a cserkészet és az élet ösvényén.
Így kaphattam én is bepillantást, most már belülről is arra, hogy milyen a cserkészélet, a táborok. A két nagyobb után természetes volt, hogy a kicsik is követni akarják majd a példájukat, ők is cserkészek szeretnének lenni.

Kilenc gyermek édesanyjaként, ma te is egyenruhát hordasz! Mégis elérkezett a te életedben is az a pillanat hogy cserészfogadalmat tegyél. Sok felnőtt gondolatban eljut a vágyig, de te meg is csináltad. Hogy kezdődött? Akkor 17 évesen?

Igen, mindenképpen akkor. Utána sok-sok év eltelt, és ismét a Szent István Bazilika volt az a hely, amely megváltoztatta a gondolataimat, az életünket is. Egy Szent Jobb körmeneten a legkisebbem leült egy idősebb cserkész lábaihoz, és nagy szeretettel nézett rá. Ő volt Zelliger Erzsike.

Zelliger Erzsébet a Táborkereszt, Katolikus Cserkészek Közösségének újonnan megválasztott titkára, eddig ügyvezető elnöke volt, és 2020-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Hogyan alakult a találkozásotok?

Ha találkozunk, a gyerekeim azóta is mágnesként tapadnak hozzá. Erzsike szerénysége, példamutatása és szeretete meghatározó része a mi cserkészéletünknek is.

A kisebb gyermekeid másik csapatba tartoznak. Miért döntöttél így?

Ennek igazából az az oka, hogy időközben kapcsolatba kerültünk egy másik csapattal is egy iskolaváltás során.
Itt ismertük meg  a csapat parancsnokát, és a vele való beszélgetések során buggyant ki belőlem, hogy “hej, de szerettem volna valamikor én is cserkész lenni!”
Nagy szeretettel hívtak és bíztattak, hogy vágjak bele, végezzem el a felnőtt cserkész képzést. Nem tudok nekik elég hálás lenni, mindig nagy szeretettel és köszönettel gondolok rájuk.

És te ennyi gyerekkel, feladattal, egyedülálló szülőként belevágtál? Mi motivált téged ebben? Úgy érzem, nem csupán egy gyerekkori álmot akartál valóra váltani.

Valóban nem. Megindított az a bizalom, amivel felém fordultak a gyermekeim cserkész vezetői.
Elvégeztem a képzést, és fogadalmat tettem. Igazi cserkésztestvérekre találtam. Végtelenül hálás vagyok a befogadó szeretetükért, a türelmes terelgetésért. No, és hogy mindig jó étvággyal megették, amit főztem.
A nyári tábor után a cserkészélet szinte beszippantott! Végre megtaláltam valami nagyszerűséget, önzetlenséget, hatalmas természet- és testvérszeretetből, élményeket és boldogságot, keresztény értékeket, amelyek annyira hiányoztak az életemből!

Ezt a kérdést mindenkinek felteszem: te miért csinálod?

Talán egy nyári tábori élményemmel tudnám ezt a legjobban elmondani. Sőt élményünkkel. A felejthetetlen fogadalom tételemre eljöhetett két nagyfiam és a többi kisebb gyermekem is. Lányom kiscserkészből cserkész lett. Pici fiam kiscserkész ígéretet tett.
Engem könnyekig meghatott, amikor gyermekeim és mellettük 33-an cserkesztestvérükké fogadtak. Engem. Még most is könnybe lábad a szemem. Hihetetlen felszabadító ereje volt a gyermekeim felé! Főleg az akkor 13 és 16 éves kamasz fiaimra nézve!

Kimondom: az ő fáradozásaik es kitartásuk volt az élő példa előttem! Megnyíltak: magyaráznak, természetesen kritizálnak, de egyben tanítanak is folyamatosan. Egy lettem közülük.
A cserkészet valami egészen különleges köteléket hozott a családba, mely összeköt bennünket, és ez a kötelék olyan erős, hogy akármelyikünk belekapaszkodhat, megtartja a többi.

Mit szólnak hozzá mások, a környezeted? Együtt jártok cserkészkedni….

Számtalanszor hallottam, hogy “Te nem vagy normális! Minek annyi gyerek?” Igazából azonban belül csak azt gondolom: ti nem érthetitek…
Nem mondom, hogy nem forgatta fel alaposan az életünket, de valahogy az értékrendünkkel és a nagy családom révén így is jócskán kilógtam mindig a sorból!

Nehezen tudtalak rávenni erre a beszélgetésre…

Eddigi életünkben mindig igyekeztem kerülni a nyilvánosságot, sokszor a környezetünkben sem tudták a teljes családi létszámot. Gyakran a szomszédok meg is kérdezik, hogy “olyan csend van, ritkán látlak benneteket, ti itthon laktok?” Igen, már 10. éve.
Cserkészként most nagyszerű érzés tartozni valahová, ahol jó és lélekemelő lenni, ami szolgálatra hív. Tiszteletre, alázatra tanít. Eleinte nem is gondoltam, hogy ennyi lehetőség és kaland van benne!

Hogyan foglalnád össze, számodra mit jelent az, hogy a cserkészet életforma?

A gyermekeim mellett megtapasztalhattam, amint sokféle generáció, különböző igenyekkel és szükségletekkel cseperedik egymás mellett. Mindezt szeretetben és békességben. Fontos, hogy legyenek közös célok és feladatok is. Ez mind ott van a cserkészetben! Sokkal nagyobban, sokoldalúan, és sokféle megvalósításban.
Látom és tapasztalom a kézzel fogható a szeretettel és példamutatással való nevelést. Biztonságot és megnyugvást ad anyaként az az értékrend és hitélet, amelyet a cserkészet képvisel.

Igen, úgy érzem, a Jóistenbe vetett hit, az ő végtelen szeretete, és annak észrevétele, megbecsülése nélkül már rég elsodródtam volna. Eddig mindig megtartott. Akkor is, amikor épp összedőlni készült a világ. Ez bennem él, és kimondva vagy kimondatlanul, de ott él a gyermekeimben is. Szeretném, ha számukra természetes lenne ez az értékrend.

Szeretném, ha ebben az értékrendben lennének boldogok. A cserkészet pedig ilyenképp vált életformánkká, hétköznapjainkká.

Úgy érzem a cserkészet erőt és élményt ad. Utat mutat egy értékrendjében erős, tisztább világ felé. Szeretném, ha késő-felnőttkori törekvéseimmel példát mutathatnék gyermekeimnek. Azért, hogy mindig tiszta szívvel és lélekkel mondhassam el nekik: hálás vagyok értük, értetek a Gondviselésnek és szeretném, ha minden nap, minden nehézsége ellenére, elmondhatnánk ma is, holnap is:
 “Isten tenyerén ébredtem”!