Nyitnak a teraszok, és egyre több minden. A sajtó tele van fotókkal, ahol fiatalok önfeledten élvezik a szabadságot. Olvassátok el a cikkünket, érdemes! Egy fiatal egyetemista hogyan látja a mostani helyzetet?

Egy érdekes beszélgetést osztanánk meg veletek, ami az egyik szerkesztőségi megbeszélésen került szóba. Egyikünk cserkész ismerősén keresztül jutott el hozzánk a történet.
Úgy érezzük, hogy nagyon tanulságos. Főleg nekünk, lelkes fiatalok számára, de igazából mindannyiunknak: gyerekeknek, családosoknak, egyedülállóknak, időseknek, izgő-mozgóknak és otthonülőknek egyaránt. Így megkerestük ezt a kedves barátot, hogy első kézből meséljen nekünk, nektek az életéről.
Beszélgető társam neve maradjon titok, hívjuk Diánának.

.

– Diána, mielőtt ez a vírusjárvány kitört, mivel foglalkoztál? Milyen volt az életed?

Úgy érzem, ez a járvány már olyan régen tart, hogy visszaemlékezni is nehéz, hogy mit csináltam akkor. Mintha nem egy éve, hanem már évek óta tartana. Előtte én is, mint szerintem sokan közülünk, jöttem-mentem. A nyarakat vártam a vizsgaidőszakok után a legjobban. Utazgattunk, fesztiválokra jártunk a barátokkal, de télen sem ültem otthon. Korizni jártunk a barátaimmal, kirándulni, bulizni.

Az életemben mindig fontos szerepe volt a zenének, zenekarban is játszottam, igaz az egyetemmel együtt ez kicsit nehézkesebbé vált. A vírus kitörése után pedig teljesen le kellett róla mondanom, mivel egy fúvós zenekarról van szó, ahol a járványügyi előírások betartása nem lehetséges.
Most értettem meg azt is, hogy nem csupán a zene, de a közösség is hiányzik.
Mindezek ellenére igyekszem pozitív maradni. Sok minden más is van, ami kikapcsol, pl. az olvasás. Még soha ennyi időm nem volt olvasásra, és mivel könyvek terén mindenevő vagyok, így erről a hobbimról legalább nem kellett lemondanom.

– Azt még nem árultuk el rólad az olvasóknak, hogy negyedéves orvostanhallgató vagy. Miért választottad ezt a pályát?

Furcsa módon erre a kérdésre eddig nagyon nehezen tudtam válaszolni. Ez a járvány döbbentett rá, mutatta meg, hogy mi volt az, ami az egészségügy felé terelt.
Négy évvel ezelőtt, a pályaválasztásnál még más motivált. Ma pedig egészen másképp értékelem mindezt.
Eleinte az volt a célom, hogy bizonyítsak: elsősorban saját magamnak. Vajon képes vagyok rá? Elbírok én egy ilyen híresen nehéz képzéssel?
Most viszont, ez a szükséghelyzet, amelynek a részévé váltam, megmutatta, hogy milyen fantasztikus összetartás és mennyi önzetlenség rejlik az egészségügyi rendszerben, hogy az egyes emberek a saját hatáskörükön belül milyen küzdelmekre képesek nap, mint nap, és most már tudom, hogy én is közéjük akarok tartozni.

– Az egy nagyszerű érzés lehet, ha valaki rádöbben, hogy a helyén van az életben. Ha, mint te is, a leendő munkáját, jelen esetben az orvosi hivatást valóban hivatásként éli meg. Tehát már tudja és akarja azt, amiért tanul, vizsgázik, küzd. Mennyivel lett küzdelmesebb egy orvostanhallgató élete az elmúlt egy évben, a járvány kitörését követően?

A mindennapjaink több szempontból is megváltoztak. Egyrészt az online oktatás világa beszippantotta az orvosi egyetemeket is, mint minden más oktatási intézményt. Ez még mindig furcsa, főleg egy ilyen “gyakorlatias” képzésben. Más tanulókkal ellentétben viszont nekünk egy kis „kárpótlás”, hogy önkéntesen, vagy a kormányhivatali kirendelések által részt vehetünk betegellátásban.
Én is egy ilyen kirendelés kapcsán csöppenhettem bele egy covid intenzív osztály életébe. Ez idő alatt is rengeteget tanultam az orvosoktól és az ápolóktól. Ugyanakkor azzal is szembesülnöm kellett, hogy lelkileg mennyire megterhelő végignézni, hogy milyen kegyetlenül szedi az áldozatait ez a vírus. Még mindig, pedig már eltelt több mint egy év, az első korlátozások óta.

– Te hogyan tudtad mindazt feldolgozni, azt a sok hatást, az éles helyzeteket, amikbe kerültél? Hiszen most ez számodra is a “nagybetűs élet”- volt, az az élet, amely képzett, tapasztalt orvosokat, ápolókat is próbára tett.

Minden nap megosztottam a gondolataimat azokkal, akik közel állnak hozzám, akik ismernek. Az is érdekes volt, hogy ők hogyan dolgozzák fel a hallottakat, miket gondolnak, hogyan vélekednek. Hiszen ők nem látták azt, amit én, nem élték át, nem voltak benne a helyzetben.
Az emberek többsége nem látja azt, amit az egészségügyben dolgozók. Így nem is várható el tőlük, hogy megértsék, vagy el tudják képzelni, milyen érzés lehet itt dolgozni.
Én napi 8 órát dolgoztam a covid intenzív osztályon. Láttam, ahogy a dogozók nap, mint nap megküzdenek a járvánnyal, ami egészen szokatlan, soha nem tapasztalt helyzetet teremt az osztályokon és az ott dolgozók számára.

– Diána, te nem féltél bemenni, fogalmazzunk úgy, a tűzfészekbe?

Eleinte megijesztett a helyzet, úgy éreztem bedobnak a mély vízbe. Az ápolók azonban mindent elmagyaráztak részletesen,  és ez az érzés hamar elszállt.
Egyébként a védőruhában én biztonságban éreztem magam. Az első nap reggelén kaptunk oktatást, hogy hogyan kell helyesen felvenni és levenni a védőfelszerelést Így minimálisra lehet csökkenteni az esélyt, hogy megfertőződjünk. Elmondjam, mit viselünk?

– Persze, nagyon érdekel, és szerintem az olvasókat is.

Az utcai ruhánkat levesszük. A cipőt is. Kórházi ruhát és benti cipőt veszünk. Alulra, a cipőre húzva kerül a lábzsák, majd felvesszük a védőruhát. Mindig két pár kesztyűt veszünk fel. Az alsó minden esetben rajtunk marad, a felsőt pedig cseréljük, ha bármi fertőzőhöz hozzáértünk. Végül a fejre egy minimum FFP2-es szintű maszk kerül, fölé pedig szemüveg vagy pajzs. Ki miben tud jobban dolgozni.

– Diána, említetted, hogy a hétvégén sok veled egykorú, a korlátozások enyhítésével, találkozhatott, bulizhatott. Te hogyan élted meg mindezt odabentről. Nem húzott kifelé a szíved? Elvégre te is most vagy 22-23 éves.

Hát, ez nehéz kérdés. Sokszor hallom, hogy nincs vírus. Azt is, hogy nem halnak meg sokan. Aztán felveszed ezt a rétegrend ruhát, és bemész az osztályra. És látod, hogy meghalnak. Hidd el, egy ember halála is sok. Amíg csak számokat látsz, addig nem érzed. Relatív, hogy mit mondunk soknak. Egy hozzátartozónak elég az az egy élet, akit szeretett és elveszített.
Tényleg nem látni be az egészségügy kulisszái mögé. Nekem elég sok az is, hogy ha egy beteg haldoklását látom. Sőt, elég, ha belenézek a szemébe annak, akivel együtt vagyok, és látom rajta a tehetetlenséget.

– Ez, gondolom, nem olyan olvasás, mint egy könyv?!

Nem. Amikor belenézel valakinek a szemébe, aki már sokkal többet látott, tapasztalt nálad, aki ezt csinálja évek óta és látod benne a tehetetlenséget… ők sincsenek hozzászokva, hogy ennyi beteget elveszítsenek.

– Az elmúlt hetekben nagyon sokat foglalkozott a sajtó azzal, hogy a fiatalok ellepték a nyílt tereket, sok fotó is keringett a neten, hogy tömött fürtökben, maszk nélkül, sétálnak, buliznak, mintha az elmúlt hónapok, a járvány meg sem történt volna, mintha minden egy csapásra visszaállt volna a régi kerékvágásba.

Nehéz év áll mögöttünk, ezt mindenki érzi. Nem csak azok vesztettek sokat, akik megbetegedtek, vagy bármilyen módon érintettek voltak a veszteségekben. Mi fiatalok, akik még élni akarunk, szaladni, világot látni, szórakozni, ismerkedni, mi mind be lettünk zárva. Teljesen természetes, hogy mindannyian szeretnénk már elfelejteni ezt az egész járványt, menekülni előle, újra kiszabadulni.

Ugyanakkor, amit láttam, az egyben átértékelte a szabadulási vágyam is. Mert hiába az összes minden, amiről le kell mondanom, a barátok, a közösségeim, a bulik, az utazások… ha mindent összevetek, akkor az emberélet győz. Mert akik meghaltak, azokat már nem tudjuk visszahozni. Ők valakinek vagy valakiknek az életében nagyon fontos szerepet töltöttek be. Ezt nem lehet, én nem tudom összeegyeztetni a fiatalos szórakozás utáni vágyammal.

– Hát, most azt hiszem, én nem tudok megszólalni. Azt hiszem, jó kezekben lesz a következő nemzedék, ha ilyen orvosok fognak értünk dolgozni.

Valóban jó lenne már elfelejteni ezt a járványt, de ez majd csak akkor történhet meg, ha az utolsó egészségügyi dolgozó befejezte az utolsó feladatát az utolsó koronavírussal fertőzött beteggel.
Gondoljunk bele, hogy vannak, akik nem léphetnek ki a frontvonalból, akik nem menekülhetnek el a járvány elől, akik, amíg bírják erővel, addig dolgozni fognak, hogy életeket mentsenek: az egészségügyi dolgozók.

Ha egy pillanatra visszagondolunk, biztos mindannyian fel tudunk idézni egy-egy szép emléket, a gyermekkori doktor néniről; vagy valamilyen gyakori sportsérülés kapcsán a kórházi ápolókról. A védőnőről, aki megvizsgált minket az iskolában; a gyógytornászról, aki segített, hogy szép legyen a tartásunk.
Érezzünk együtt velük egy kicsit!
Gondoljunk bele, hogy vajon hol lehetnek most ők? Hova rendelhették át esetleg őket?

És mielőtt lehúzzuk a maszkunkat az utcán, vagy beülünk egy zsúfolt helyre, mérlegeljük: vajon nekünk mi a felelősségünk?

.

Kedves olvasónk, neked mi a felelősséged? Cserkészként, ebben a helyzetben, mi hogy tehetünk most, egy jobb világért? Ezt a kérdést mindannyian fel kell tegyük magunknak, és a választ is meg kell adnunk rá!

Diána, köszönjük a beszélgetést.

.

Képek forrása: itt, itt, itt, itt, itt, itt